- A magyarhangya jóvoltából csütörtöktől már az itthoni mozikban is látható Ross Adam és Robert Cannan dokumentumfilmje, a Kim Dzsong Il bemutatja.
- A héten a Magyar Narancs filmes blogján, a Mikrofilmen kritikát olvashatnak a sok-sok érintettet megszólaltató filmről, amely egy dél-koreai rendező és egy színésznő elrablásának történetét meséli el. A sztori azonban önmagában is van annyira izgalmas, hogy bemutassuk Csve Ünhi és Sin Szangok kalandos történetét.
1986. május 15-én egyetlen sajtótájékoztató tartotta lázban a washingtoni újságírókat. A tájékoztatót két dél-koreai filmes tartotta, de a legkevésbé a filmekről esett szó. Csve Ünhi és Sin Szangok azután állt a sajtó elé, hogy sikerült megszökniük Észak-Koreából, ahol nyolc évet töltöttek. Nem politikai foglyok voltak: a feladatuk az volt, hogy filmeket készítsenek, és ezzel kiszolgálják az akkori diktátor fiát, Kim Dzsong Ilt. Az elrablásuk története a sajtótájékoztató után bejárta a világ szabadabbik felét, ám korábban nyolc éven keresztül még a saját családjuk sem tudta, hogy élnek-e egyáltalán.
A színésznő és a rendező eltűnik
Csve Ünhi és Sin Szangok hosszú éveken keresztül volt Dél-Korea ünnepelt sztárja. Szin rendezőként dolgozott, már az első, a japán gyarmati uralom után készült koreai film készítésében is részt vett, de a karrierje az 1950-es években indult be igazán, amikor már a „dél-koreai mozi hercegeként” emlegették, és az elnevezés nyilván nem volt független attól, hogy a rendező veszettül jóképű volt. A '60-as években már saját stúdiója volt, ami több száz filmet gyártott. De nem volt kevésbé népszerű a felesége, Csve Ünhi sem, aki az egész ország szeretett, fesztiválokat megjárt színésznője volt, és megdöbbentően sok, több mint száz filmben játszott. Valószínűleg pont a népszerűségük volt a vesztük, mert ha csak feleennyire lettek volna ismertek, nem figyel fel rájuk Észak-Korea későbbi vezetője, Kim Dzsong Il.
| ||
A kedves vezető az 1970-es években még nem volt vezető, bár sokan úgy tartották, az idősödő Kim Ir Szen helyett valójában már ő irányítja az országot. Kim Dzsong Il azonban ekkor hivatalosan még csak a propagandáért, a kultúráért és művészetekért felelős megbízott igazgató volt, és filmrajongóként elég jól látta, hogy az észak-koreai film ramaty állapotban van. Egy később előkerült felvételen arról beszélt, hogy az ő filmjeik ugyanarra az ideológiára épülnek, a szereplők pedig állandóan sírnak. Tudta viszont azt is, hogy a jó filmeket csak olyanokkal lehet készíteni, akik értenek is a rendezéshez, vagy otthonosan mozognak a kamera előtt. Ezért döntött úgy, hogy elraboltat néhány japán és dél-koreai filmes szakembert, köztük Csve Ünhit és Sin Szangokot, akiknek a története a leghíresebb lett.
A színésznőt és a rendezőt nem egyszerre ejtették foglyul, mert ekkoriban már nem is éltek együtt. Annyi egyezés azonban volt az elrablásukban, hogy mindketten Hongkongból tűntek el 1978-ban, és mindkettőjüket filmes ajánlattal csalták tőrbe. Közös volt még, hogy bár már évek óta Észak-Koreában éltek, egészen 1983-ig nem is tudtak a másikról. Akkor viszont találkoztak egy partin, amit Kim Dzsong Il szervezett, és ezután elkezdődhetett a későbbi diktátor tervének megvalósítása: a filmkészítés. Bár elsőre öngyilkos vállalkozásnak tűnt, de a pár többször is úgy ment a Kim Dzsong Illel folytatott megbeszélésekre, hogy táskájukban magnó volt, amivel rögzítették a beszélgetéseket. Ezek később nemcsak az események rekonstruálása miatt voltak fontosak, hanem azért is, mert az országhatáron kívül élők így hallhatták először Kim Dzsong Il hangját.
Rendezz jó filmeket!
A kazettákon hallható felvételekből többek között az is kiderült, hogy Kim Dzsong Il nem arra kapacitálta a rendezőt, hogy propagandafilmeket rendezzen, egyszerűen csak azt szerette volna, ha jó észak-koreai mozik születnek, amelyek a nemzetközi piacon is értékesíthetők. Erre korábban azért nem volt lehetőség, mert az ország a koreai háború után egyre inkább elszigetelte magát, így kimaradt a filmes vérkeringésből is, a külföldi filmeket nem is vetítették Észak-Koreában. Sin Szangok azonban Japánban tanult, dél-koreai rendezőként pedig bejárta a világot, így elég jól tudta, hogyan kell olyan filmeket készíteni, melyekkel díjat lehet nyerni, és amelyek a közönséget is meggyőzik.
| ||
Bár Csve Ünhi visszaemlékezéseiben arról beszélt, hogy férje filmjei nagy áttörést jelentettek az észak-koreai mozi történetében, a helyzet ennél kicsit árnyaltabb. Szin összesen hat filmet készített Észak-Koreában, és ugyan az utolsó itteni alkotását, a Saltot a külföldi kritika is dicsérte, ezek a filmek valójában csak részben tértek el az észak-koreai trendektől. Csoma Mózes Korea-kutató, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) munkatársa azt mondja, hogy a legtöbb észak-koreai film jellemzője, hogy a hazafiság és a hazaszeretet hangsúlyosan jelenik meg benne, bár nem feltétlenül csak a rezsim vagy a Kim-dinasztia, hanem a koreai nemzet iránt. A kutató szerint Szin filmjeiben is főként ez a téma szerepel, az egyik első filmje, az An Emissary of No Return például a japán gyarmati uralom kialakulásának előzményeivel foglalkozik. A koreaiak politikai hovatartozástól függetlenül az ország történelmének mélypontjaként tekintenek az 1910–1945 közötti gyarmati időszakra, a rendező 1984-ben készült Runaway című filmje is a korabeli traumákkal foglalkozik. Máskor a feudális berendezkedés bírálata volt kiolvasható a munkáiból, mint ahogy az 1985-ös Pulgasariban látni. Ez egyébként annyiban mindenképpen unikális film, hogy részben a japán kaijukat utánozza, itt is egy óriási szörnytől kell félni, csak a helyszín éppenséggel nem valami nagyváros, hanem a feudális Korea, ahol a földművesek megdöntik a király uralmát.
Pulgasari (1985) North Korean Giant Monster film with english subtitle (FULL MOVIE)
Pulgasari is a North Korean feature film produced in 1985, a giant-monster film similar to the Japanese Godzilla series. It was produced by South Korean director Shin Sang-ok, who had been kidnapped in 1978 by North Korean intelligence on the orders of Kim Jong-il, son of the then-ruling Kim Il-sung.
Abban viszont feltétlenül előrelépést jelentettek Szin filmjei, hogy bátrabban nyúltak a romantikához, mint bármely más korábbi észak-koreai alkotás. Vannak intimebb jelenetek, amelyek Csoma szerint még ma is tabunak számítanak az észak-koreai filmekben, de Szin alkotásaiban az ölelésig már eljuthattunk. Hogy ennek eléréséhez dél-koreai rendezőre és dél-koreai színésznőre volt szükség, az valószínűleg nem különösebben érdekelte az északiakat, akik élvezték, hogy abban az időben a mozizás egyáltalán nem számított luxusnak, a jegyárak a csokik és az üdítők árával mozogtak egy szinten.
Nem hitték el, hogy nem magától ment
A filmezés, vagyis Kim Dzsong Il kívánságának teljesítése abban segített Sin Szangoknak és Csve Ünhinek, hogy Észak-Koreában jónak mondható színvonalon élhessenek. Volt olyan időszak, amikor mindössze annyi volt a feladatuk, hogy nézzenek meg naponta négy filmet, és mondjanak véleményt róluk. Ebben segítségükre volt, hogy Kim Dzsong Ilnek több mint 15 ezer filmet tartalmazó gyűjteménye volt, és noha ezek nagy része a kommunista országokból származott, a későbbi diktátor ismert hollywoodi produkciókat is. Ezekben az években a pár közelebb került az országot hivatalosan még mindig irányító Kim Ir Szenhez is, de eljutottak a szocialista országokba, így készültek például olyan képek, amelyeken a Halászbástyán pózolnak magyar katonák mellett. Ide eredetileg azért jöttek, mert a Mafilmmel szerettek volna tárgyalni egy koprodukcióról, amely Dzsingisz kán életét mutatta volna be, de ez a film soha nem készült el.
| ||
Az egyik felvételen az is hallható, hogy Kim Dzsong Il arra kéri a rendezőt, hogy ne árulja el őt. Ez igazából azt jelentette, hogy ne szökjön meg az országból, és továbbra is neki rendezzen filmeket. A felvett beszélgetésekből az is kiderül, hogy Kim alighanem tényleg úgy gondolta, Szin fogja felvirágoztatni az észak-koreai mozit, mert olyan tervei voltak, hogy a rendező nevével fémjelzett filmstúdiót alapít, amely éppen úgy fogja gyártani a filmeket, ahogy más országok stúdióinál szokás. Ez végül a szökés miatt sem jött létre, amelyre 1986 márciusában került sor.
Sin Szangokék az Észak-Koreában töltött idő alatt sokszor tervezték, hogy meglépnek az országból, csak a megfelelő pillanatot keresték. Ezt nem volt könnyű megtalálni, mert külföldi útjaik során az észak-koreai titkosszolgálat emberei vigyáztak rájuk, és ők hiába gondolták a rezsimhez lojálisnak a párt, nem tévesztették őket szem elől. 1986. március 15-én azonban mégis alkalom nyílt a szökésre, amikor elengedték őket Ausztriába, hogy helyszíneket keressenek egy új filmhez. Egy rövidebb autós menekülés után Sin Szangok és Csve Ünhi bejutott a bécsi amerikai nagykövetségre, ahol azzal álltak az ügyintézők elé, hogy dél-koreai filmesek, akiket északiak raboltak el.
Nem sokkal később már a The New York Times is megírta, hogy a pár megszökött Észak-Koreából, de végül két hónapot kellett várni, hogy a sajtó elé álljanak. Itt ugyan elmesélték a történetüket, ám néhány momentum hitelességében már akkor is kételkedtek. Ez pedig Sin Szangok történetével kapcsolatos. Mielőtt ugyanis a rendezőt elrabolták, már Dél-Koreában sem mentek jól a dolgai, anyagi gondjai voltak, és a Pak Csong Hi vezette tekintélyuralmi rendszerben egyre kevesebb lehetőséget kapott filmezni. Nem véletlenül merült tehát fel, hogy a rendező története kitaláció, és valójában saját elhatározásból döntött úgy, hogy Észak-Koreában fog rendezni. Bár a felvételeken Kim Dzsong Il bocsánatot kér tőle a fogvatartók által gyakorolt bánásmódért, ami azt jelzi, hogy Szint tényleg elrabolták, ez nem mindenkit győzött meg. Amikor a férfi a '90 években visszatért hazájába, a kormány minden filmes támogatást megtagadott tőle, utolsó munkáit már az Egyesült Államokban készítette el, ahol Csve Ünhivel telepedett le, akivel 2006-os haláláig élt együtt.
A csók továbbra is tilos
Bár azt lehetne gondolni, hogy a pár szökése kihívás elé állította az észak-koreai rezsimet, ez még véletlenül sem így történt. Az ottani narratíva szerint a rendező és a színésznő saját akaratából jött az országba, és azután voltak kénytelenek menekülni, hogy pénzt loptak. A Pulgasarit pedig már úgy mutatták be az országban, hogy a stáblistáról is levették Sin Szangok nevét, és rendezőként a segédrendezőt jelölték meg.
Kim Dzsong Il regnálása alatt ugyan továbbra is próbálkozott az ország olyan filmeket gyártani, amelyek értékesíthetők a nemzetközi piacon, ez nem igazán jött össze. A legnagyobb sikert „az észak-koreai Titanicnak” is nevezett Souls Protest érte el, amely 2000-es bemutatása után eljutott Dél-Koreába, majd három évvel később egy filmfesztiválon is levetítették.
| ||
Az észak-koreai mozi azonban az elmúlt években kisebb átalakuláson ment keresztül: Csoma Mózes szerint elkezdtek megjelenni az olyan filmek, amelyekben a kommunista ideológia háttérbe szorul, vagy meg se jelenik. Bár olyan populárisabb műfajok, mint az akciófilm, vagy a horror egyelőre még nem készülnek az országban, 2012-ben nagy áttörésnek számított, amikor bemutattak egy brit–belga–észak-koreai koprodukciót, a Comrade Kim Goes Flyingot. A film egy munkáslányról szól, aki akrobata szeretne lenni, és a legmeglepőbb az alkotásban, hogy propaganda nem jelenik meg benne, ám annál több a szerelmi jelenet. Bár a film angol producere elárulta, hogy hiába szerették volna, az észak-koreaiak nem mentek bele a csók megjelenítésébe, a szerelmespár mindössze egymás kezét fogja meg. A csók ugyanis még mindig tabunak számít az észak-koreai filmvásznon.
