Kinek szoros, kinek tág, mint ez lejjebb majd kiderül. A tavasz karnyújtásnyi közelében ím felhorgad amúgy is gondosan karbantartott elvágyódásunk, melynek látszólag legkézenfekvőbb orvossága egy úgynevezett utazási melléklet, ahol elbarangolhat az ember, legyen mégha szerző vagy olvasó is az illető. Szabadjegy Hencidától Boncidáig, Leningrádtól Visegrádig, nekifutás Mezőtúrtól Szingapúrig, pohártól az ajakig, ágytól és asztaltól.Bombay
Pedig olyan egyszerűnek tűnik. Az útikönyvek szinte egytől egyig azzal jönnek, hogy Bombay "sokszínű, kozmopolita város", hogy "kultúrája teljesen más", hogy "nagy a tömeg és nagy a nyomor". Reggelig sorolhatnám az egyébként jogos közhelyeket, de ez a valóban semmi mással össze nem téveszthető arculat nem a hagyományokból vagy valamiféle önálló kulturális forrásból táplálkozik, hanem abból, hogy Bombay afféle gyűjtőhely, amolyan ígéret földje, ahová naponta érkeznek újabb és újabb tömegek mindenhonnan Indiából, a "nagy biznisz" reményében. Ha csak arra gondolunk, hogy a város lakossága az elmúlt tíz év alatt megduplázódott (1989-ben hétmillióan, mostanában úgy 15 millióan élhetnek itt), talán fogalmunk lehet arról, mit is jelent az, ha egy város lakossága dinamikusan növekszik.
Persze a népek nem kalandvágyból kerekednek fel, elhagyva szülőföldjüket, hanem mert számukra valójában Bombay a világ közepe. Valahol olvastam, hogy itt található India összes gyárának tizenöt százaléka, a textilipar negyven százaléka, és ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a hely ráadásul a világ egyik legnagyobb kikötője, talán nem is túlzó ez a megállapítás. Mégis valahogy megmagyarázhatatlan, hogy a hihetetlen mennyiségű ember nagy része mihez tud kezdeni azon kívül, hogy voltaképpen az utcán éli le az égész életét, ami, valljuk meg, elsőre nem tűnik egy sikeres karriernek. Úgy látszik, az ilyesmi azonban csak nekünk, finnyás fehéreknek okoz problémát, az ottaniaknak egyáltalán nem. Az emberek olyan derűsek, mintha okuk lenne rá. Nem szoronganak, nem pánikolnak, annak ellenére, hogy a város napközben olyan, mint a hangyaboly. Amerre járok, mindenhol hatalmas tömeg, hihetetlen pezsgés, sőt azokat leszámítva, akik éppen a járdán alszanak - többnyire felkenődve a falra, hogy a járókelők ne tapossák össze -, mindenki úgy viselkedik, mintha valami nagyon fontos dolga lenne.
White man! Schoolpen!
Elhiszem, hogy minden igaz, ami az ipart illeti, de valahogy úgy érzem, az itteniek többsége elsősorban úgy próbál jövedelemhez jutni, hogy valamit elad vagy valamit kér. Egy jellegzetesnek mondható bombayi utca tulajdonképpen olyan, mint a józsefvárosi piac, csak sokkal melegebb van, és jobban lehet alkudni: az árusok és a gyalogosok egyek és ugyanazok - elsősorban palimadár fehérekre vadásznak. Voltaképpen mindent, ami mozdítható és egészen biztos, hogy nincs rá szükség, meg lehet vásárolni. Fröccsöntött Krisna-szobrot éppúgy, mint hamisított Rolex karórát, Reebok melegítőt vagy éppen az 1980-as moszkvai olimpia kabalafiguráját, Misa mackót nagy tételben, mégis az a legfeltűnőbb, hogy az árusok jó része telefonnal próbálkozik. Ennyi gagyi vezetékes készüléket valószínűleg még egy makaói zugüzemben sem tudnának lefoglalni a fináncok. Jobb híján arra gondolok, hogy ezt a sok szart a kormány osztotta ki segély gyanánt. Ráadásul nemcsak az indiai állampolgárok, hanem távoli országokból érkezők is a sefteléssel próbálkoznak. Talán nem véletlen, hogy a szállodában, ahol laktam, hatalmas tábla hirdette: "Főzni tilos, kivétel oroszok!"
Gyakorlatlan turistának utcai árust lerázni képtelen feladat, a koldusokkal azonban még nehezebb a dolog, és akkor még nem is beszéltem a gyerekekről, akik gyakran megrohamozzák a gyanútlan idegent. ´k azonban néhány rúpia mellett apróbb dolgokra is vadásznak. A helyi viszonyok között stilusidegen McDonald´s előtt például az őrző-védők szeme láttára próbálják megszerezni a kijövő vendégek kezéből a fagylaltot. De még ennél is jellemzőbb a kéregető gyerekek körében a "White man! Schoolpen!" szlogen, ami nem valamiféle speciális kifejezés, hanem az, ami: a gyerkőc tollat kér. Golyóst, feketét, tarkát, tökmindegy, csak toll legyen. Senki nem mondta, de úgy tűnt, ennek az egész őrületnek a hátterében komolyabb gazdasági megfontolás áll, nevezetesen erre épül az indiai tollipar. Különben miért árusítanák ezt a tömegcikket minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen.
Közlekedj okosan, ha tudsz!
Akár az út közepén is, ami, ismerve a helyi közlekedési viszonyokat, öngyilkossági kísérletnek éppúgy felfogható, mint bátorságpróbának. Talán nem véletlen, hogy minden valamirevaló bédekker azzal jön, hogy az idegennek még véletlenül se jusson eszébe autót vezetni, Indiában ugyanis nem létezik olyan, hogy közlekedési morál. Szabályok is valószinűleg csak azért vannak, hogy legyen mit be nem tartani. Például egy elvileg kétszer egysávos úton nem úgy van, hogy az egyik irányból meg a másik irányból autók jönnek-mennek, hanem annyi kocsi halad, amennyi széltében elfér az úton, amit különben még színesítenek a már említett árusok, a különféle állatok, lassú járművek. Bevett gyakorlat a biciklistáknál, sőt a mopedeseknél is, hogy szükség esetén készséggel beugranak az árokba, mivel elég gyakran feltűnhet egy teherautó - természetesen a szembejövő sávban. Ha leszáll az est, annyival súlyosabb a helyzet, hogy mindenki reflektort használ. Ugyanakkor senki nem használ visszapillantó tükröt, úgyis letörne, meg különben is, ki kíváncsi a mögötte jövőre. A teherautók hátulján hatalmas "Horn please!" vagy "Blow horn!" felirat olvasható, így aztán állandó a tülkölés, amit néha a zenélő tolatólámpák jellegzetes muzsikája (Jingle Bells, Lambada, Für Elise és hasonlók) színesit. Ennek ellenére a rendszer kiválóan működik, nincs anyázás és ökölrázás, mindenki nyugodt és kiegyensúlyozott. A sofőrök valószinűleg tudják, ha bepörögnének, nagyon hamar tömegverekedéssé fajulna az a valami, amit errefelé közlekedésnek neveznek.
Talán nem véletlen, hogy komplett sikátorokat találunk, ahol kizárólag autóalkatrész-kereskedések sorakoznak. Ráadásul úgy, hogy külön utcájuk van a Marutiknak, a karácsonyfa-külsejű Tata-teherautóknak (aminek egyébként kabrióváltozatuk is van), no és természetesen a leggyakoribb típusnak, a Hindustan Ambassadornak, amit a mai napig gyártanak, noha úgy tudom, a ötvenes évekből származó Austin-licenc.
Autót bérelni egyébként úgy 5 rúpia/kilométer árfolyamon lehet, ami körülbelül 30 forint. A minimum táv kétszáz kilométer, viszont az árat sofőrrel együtt értik. És ha már a sofőröknél tartunk, nem szabad a taxisokról sem megfeledkezni, ami szintén különleges élmény. Az út gyakran azzal kezdődik - miután kialkudtuk az árat -, hogy a taxis előleget kér. Nem azért, mert bizalmatlan, hanem hogy tankolni tudjon. Megérkezéskor viszont kiderül, hogy a kialkudott összeg csak az utasszállítást jelentette. Az a dolog, hogy csomagok is voltak a kocsiban, pluszköltség. Szerinte. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a bombayi taxik többnyire valami ős-Fiat koppintások, kizárólag Danny DeVito-méretű emberek szállítására, teljes az élmény.
Pala és palace
A nagy hőség, a magas páratartalom, de legfőképpen a szmog szinte elviselhetetlenné teszi a huzamosabb ideig való utcán tartózkodást. Legalábbis a messziről jött embernek, aki azt mond, amit akar. Bizonyos városrészekben elterjedt a "párhuzamos lakás" intézménye, ami annyit tesz, hogy az épületek előtt, a járdán még egy - a legváltozatosabb építőanyagokból, úgy- mint hullámpapír és -pala, műanyag tálak, nád, döglött hal stb. épült - pluszbódésor is található, ami tulajdonképpen a lakás célú felhasználás egyik jellegzetes megnyilvánulása. Ezekben a bódékban ismeretlen eredetű árammal működő színes tévéket láttam ugyan, de azért az itt lakók valami elképesztő körülmények között élnek. Van ennél is rosszabb: a várost, a repülőteret, sőt még a tengerpartot is körülölelő panorámás, naplementés nyomornegyedek. Mégis, egyáltalán nem tűnik úgy, hogy bármelyiküket is nyomasztaná ez a semmihez sem fogható helyzet, ez a teljes kilátástalanság. Úgy fest, hogy az itteniek egyáltalán nem aggódnak; élnek, ahogy tudnak, és hihetetlen nyugalommal veszik tudomásul, hogy nincs más választásuk. Persze, egy olyan országban, aminek a története voltaképpen folyamatos kegyetlenkedések sorozata, talán valóban csak így, tökéletes nyugalomban és békében lehet túlélésre játszani.
Bombay persze nemcsak nyomorával és zsibvásár-jellegével tudja lenyűgözni az ide látogatót, hanem pazar belvárosával is. Az angolok - miután a portugálok hozományként II. György királynak adományozták - igencsak belehúztak, hogy egy olyan várost hozzanak létre, ami fennen hirdeti a birodalom nagyságát, ami még Londonnál is pompásabb, ahol a méretek messze felülmúlják az európai átlagot. Elég megnézni a tengerparti sugárút, a Marine Drive patinás szállodáit, a Victoria pályaudvar, a főposta vagy az egyetem épületét, hogy leessen az állunk. Vagy ott van a város emblémája, az 1911-ben épített diadalív, a Gate of India. De létezik például art deco stílusú káprázatos belvárosi lakónegyed, tetőkertekkel felszerelve. Más kérdés, hogy láthatóan nem igazán foglalkoznak olyasmivel, mint például a tatarozás, legalábbis ami az egykor szebb napokat látott lakóházakat illeti. Persze az is lehet, hogy mindezt nem a lustaság, a nemtörődömség vagy a pénzhiány okozza, csupán az a praktikus előrelátás, hogy a monszunnak köszönhetően júniustól októberig esik az eső, és így aztán teljesen felesleges lenne évről évre kőműves kelemenkedni. A víz úgyis menetrendszerűen érkezik.
Tóth László
(Bombay)
