Közterületi zaklatás: amikor már gyalogolni is veszélyes

A sötétedés után, egyedül megtett gyalogút nemcsak ijesztő, de valódi veszélyeket is tartogathat a nők számára. A Hazakísérő Telefon nevű magyar kezdeményezés önkéntesei a vonal másik végéről nyújtanak segítséget, de a biztonságosabb hazaúthoz a közlekedési infrastruktúra átalakítására és alapvető társadalmi változásokra is szükség lenne.

Az üres utcák csendje fenyegetéstől terhes, a gyalogúton nemritkán feszülten figyelünk, hogy a saját cipőnk koppanásán kívül hallunk-e másikat – sok nő számol be hasonló félelemérzetről, amelyet a valós veszélyek mellett a kiskorunktól belénk táplált társadalmi konvenciók is erősítenek.

Egy lány ne mászkáljon sötétedés után az utcákon, vagy legalább legyen mellette (férfi) kísérő, és ha már muszáj az éjszakában lófrálnia, semmiképpen se öltözzön „úgy”. Hogy ez a rettegés mennyire jogos, arra még visszatérünk, az viszont kétségtelen, hogy a nők jó része nem érzi magát biztonságban éjszaka a közterületen. Erre a problémára kínál megoldást az önkéntesek működtette Hazakísérő Telefon.

Molnár-Csiki Maren először egy riportban hallott a Berlinben és Stockholmban is elérhető szolgáltatásról, s ennek hatására hozta létre és működtette sokáig teljesen egyedül a normál díjas segélyszámot. „A rendőrséget nem lehet mindenfélével hívogatni – bár Stockholmban épp a rendőrség működteti a hazakísérő vonalat –, minket viszont azok is tárcsázhatnak, akik egyszerűen csak félnek a haza­úton” – magyarázza Molnár-Csiki.

Képünk illusztráció

 

 

Tapasztalatai szerint úgy 70 százalékban nők telefonálnak, de a férfiak is sokan vannak. Míg őket inkább balhés bandák inzultálják vagy anyagi haszonszerzés miatt támadják, a nőknél szinte mindig szexuális motivációjú zaklatásról van szó. „A nők gyakran beszámolnak róla, hogy férfiak benéznek, befényképeznek a szoknyájuk alá, mutogatják nekik a nemi szervüket, megpróbálják elcsalogatni őket.”

A legtöbbször elővigyázatosságból vagy valamilyen rossz tapasztalat után megmaradt félelemérzettől vezérelve telefonálnak, de Molnár-Csiki elmondása szerint olyan szerencsére még nem történt, hogy valakit ténylegesen megtámadtak volna beszélgetés közben: ha valakit követtek is, a telefonálók mindig épségben hazaértek.

A szolgáltatás nem elsősorban a vészhelyzet kezelésére jött létre, inkább a biztonságérzet fokozására, noha Molnár-Csiki gyorsan hozzáteszi, az csak belülről fakadhat. Azért, ha lehet, igyekeznek tanácsokat is adni: „Az emberek gyakran nagyon veszélyes helyzeteknek teszik ki magukat. Többször hallottam már fiatal lányoktól, hogy leállnak mosolyogva beszélgetni vadidegenekkel a kihalt utcákon.

Aztán azért hívnak, mert a férfi egyszer csak előveszi a péniszét.” Nem mintha a támadások kivédése az áldozatok feladata lenne. Ennek ellenére rengetegen – elsősorban fiatal nők – próbálják különböző praktikákkal és eszközökkel felvértezni magukat, mielőtt elindulnának az éjszakába.

 

Fotó: peakpx.com

 

Amanda Deibert televíziós forgatókönyvíró és képregényszerző a Twitteren kérdezte meg a nőket, milyen óvintézkedéseket tesznek, hogy biztonságban érezzék magukat szabadtéri futás közben. Van, aki paprikaspray-t cipel magával, mások a kulcscsomójukat bokszerként használva készülnek egy esetleges támadásra, és olyan is akad, aki jelzősíppal a nyakában indul futni – derült ki a válaszokból.

Sokan használnak helyzetjelző applikációt, mellyel folyamatosan tájékoztatják partnerüket vagy ismerősüket a tartózkodási helyükről, más nők pedig jól megtermett kutyájukat viszik magukkal testőrnek. És ami talán a legszomorúbb: néhány nő egyszerűen már nem indul futni sötétedés után, vagy igyekszik kizárólag jól kivilágított, biztonságos helyeket keresni. Mindez nem csak paranoia: a Runner’s World magazin 2016-os felmérése szerint a válaszadó nők 43 százaléka tapasztal rendszeresen kéretlen szexuális megnyilvánulásokat futás közben, szemben a férfiak mindössze 4 százalékával.

Nemrégiben bejárta a magyar sajtót Makai Viktória ultrafutó esete: a nőt 2018 októberében támadta meg egy férfi, aki először brutálisan ütlegelte, majd megpróbálta megerőszakolni. Viktória kórházba került, a szemét különösen kemény ütések érték – a támadó nem bírta elviselni a nő tekintetét. Nemi erőszakra csak azért nem került sor, mert Viktória aggódó férje a nő elé sietett, elüldözve támadóját.

Ismerős elkövetők

Tóth Györgyi, a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) munkatársa sietve rávilágít, hogy bár az ilyen esetek általában nagy médiafigyelmet kapnak, a nőket érő erőszakos bűncselekmények elenyésző részét követik el sötétben leselkedő idegenek. „A szexuális erőszak túlnyomó többsége párkapcsolaton belül történik” – magyarázza Tóth, majd hozzáteszi, hogy még a nők ellen közterületen elkövetett erőszak során is általában volt partner, ismerős a támadó.

„Kiskorunktól arra kondicionálnak minket, hogy a kihalt utcákon veszélyes alakok leselkednek ránk, de ez csak eltereli a figyelmet a sokkal valószínűbb veszélyről, vagyis a párkapcsolaton belüli erőszakról.”

Azt a NANE szakértője is megerősíti, hogy a nőket érő utcai zaklatás – például a kéretlen szexuális megjegyzések vagy a fogdosás – mindennaposak. „Szinte nincs olyan, nagyvárosban élő kislány, akinek a világ ne adott volna jelzést a pubertásáról azáltal, hogy kéretlen szexualizált érintések érik a tömegközlekedésben” – mondja Tóth. A tömött villamosokon és buszokon tényleg mindennapos tapasztalat a nők számára a testükhöz dörgölt férfinemiszerv, amit az udvarias, csendes viselkedésre intő női szocializáció szellemében inkább csak némán (persze belül rémesen szorongva) elviselnek.

 

Fotó: pxhere.com

 

Ugyanilyen gyakori a verbális zaklatás: a közösségi médiában a #stopstreetharrasment (állítsuk meg az utcai zaklatást) jelszó alatt futó londoni kampányban nők osztották meg a fejükhöz vágott durva beszólásokat, amelyeket aztán színes krétával rajzoltak fel a brit főváros utcáira az áprilisi Utcai Zaklatás Ellenes Nemzetközi Hét keretei között.

A street art projektet vezető aktivista, Farah Benis a The Guardiannek azt mondta, a 3 ezer beérkezett történet majd’ háromnegyede 17 év alatti lányokkal történt, akiknek 60 százaléka iskolai egyenruhát viselt, amikor a megjegyzést kapta. Az elkövetők pedig minden alkalommal felnőtt férfiak voltak. „Mennyi egy éjszaka?”, „Mutasd a cicid!”, „Ülj a farkamra, bébi!” – csak néhány mondat azok közül, amelyeket a (kis)lányokhoz és nőkhöz intéztek.

A briteknél egyébként már komolyabban veszik az utcai zaklatást, idén januárban a felsőház hivatalosan is bűncselekménynek nyilvánította a szoknya alá fotózást (upskirting). A nők engedélye és tudta nélkül a szoknya alá fotózó elkövetők akár két évet is kaphatnak, februárban pedig már pénzbírságra is ítélték a 38 éves japán Juasza Hirosit, akit még 2018-ban kaptak rajta, amint egy nő szoknyája alá fotózott egy londoni metrómegállóban.

A gond az, hogy a nők továbbra sem igazán jelentik az ilyen eseteket: egyrészt azért, mert sok jogrendszerben (például a magyarban) nem létezik működő eljárás az utcai zaklatásra, másrészt a legtöbben úgy gondolják, hogy az ilyesmit egyszerűen el kell viselni. Egy 2016-os felmérésből például kiderült, hogy a Washington DC metróhálózatában előforduló zaklatások áldozatainak 77 százaléka sosem tett bejelentést.

Az pedig már szinte groteszk – és elég beszédes – fordulat, hogy épp e cikk írása közben botlottam bele a 24 éves Fenyvesi Maya Facebook-posztjába, aki arról számolt be, hogy a közoktatási törvény elleni békés demonstrációról hazafelé tartva egy rendőr kétszer is integetve utánafütyült autójából. „Utcai zaklatás áldozatává váltam egy olyan személy által, aki arra van kiképezve és fizetve, hogy megvédjen engem akkor, amikor zaklatás áldozata vagyok” – írja. A lány megpróbálta lefényképezni a rendőrt, de az gyorsan eltakarta az arcát.

Miközben a hivatalos statisztikák szerint a férfiak esnek nagyobb valószínűséggel bűncselekmény áldozatául a közterületeken, a nők rengeteg – jogilag nem elismert – fenyegető szexuális viselkedéssel találkoznak az utcákon (lásd keretes írásunkat!).

Biztonságosabb város

A városok és a tömegközlekedés jelenlegi kialakítása egyáltalán nem segít, hogy a nők nagyobb biztonságban érezzék magukat a közterületeken. Miközben épp ők szorulnak rá leginkább a tömegközlekedésre: egyrészt a sok utazást megkövetelő (például iskolába, orvoshoz szaladgálás) gondoskodási feladataik miatt, másrészt pedig azért, mert a férfiakhoz képest kisebb arányban járnak autóval.

A közlekedési társaságok többnyire technológiai megoldásokat – például biztonsági kamerákat – használnak, szemben, mondjuk, a biztonsági őrök alkalmazásával. Ez nyilván költséghatékonyabb, kutatások szerint azonban a nők nagyobb biztonságban érzik magukat egy őr jelenlétében. A jól megvilágított megállóhelyek és a jól elhelyezett (például forgalmasabb intézmények előtt lévő) buszmegállók szintén fokozzák a nők biztonságérzetét.

De ahogy Tóth Györgyi megjegyzi, a biztonságérzet még nem egyenlő a biztonsággal. A nagyobb biztonságért alapvető társadalmi változásokra volna szükség, például a jogrendszer támogatására, és arra, hogy a társadalom ne mentse fel a szexuális erőszak elkövetőit, és ne hibáztassa az áldozatokat. Sokatmondó például, hogy a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene elnevezésű Face­book-oldalon kitett budapesti zaklató fotója alatt több tucat nő számolt be a várost járó férfi durva megjegyzéseiről (ami néhány esetben fizikai erőszakba is torkollott), a 34 éves H. Tamás azonban állítólag hetekig szabadon garázdálkodhatott, míg végül augusztus végén elfogták.

Tóth szerint az ilyen esetekben az is elég lenne, ha az emberek segítenének egymásnak. „A zaklatókra általában igaz, hogy magányos nőket támadnak meg. Ha nem nézne mindenki félre, és csak egyvalaki odalépne ahhoz a nőhöz – nem azért, hogy konfrontálódjon az elkövetővel, csupán hogy demonstrálja, a másik nincs egyedül –, a zaklató nagy valószínűséggel visszavonulna. Egy tömött buszon mindenki látja, hogy mi történik, és mindenki arra gondol, »de jó, hogy nem én vagyok az!«. Ebből pedig az elkövető megint csak azt szűri le, hogy a viselkedése rendben van – ezért is lenne nagyon fontos a társadalom hozzáállása.”

Félelmetes statisztikák

Vania Ceccato és Yuri Paz 2017-es tanulmánya szerint a brazil nők kétharmada gyalogos közlekedés során lett szexuális zaklatás és erőszak áldozata, 50 százalékuk a tömegközlekedés használata közben. Az Australia Institute 2014-ben megállapította, hogy a megkérdezett ausztrál nők 87 százaléka tapasztalt már verbális vagy fizikai zaklatást az utcákon.

A francia tömegközlekedők szövetsége 2016-os kutatásában azt találta, hogy a francia nők 90 százalékát érte már zaklatás utazás közben, a válaszadó nők fele pedig azt nyilatkozta, inkább konzervatívabban öltözködik, hogy elkerülje a zaklatást. A londoni közlekedési minisztérium tanulmánya szerint a brit nők 60 százaléka félve várakozik a vasúti peronokon, 49 százalék fél a buszmegállóban, és 59 százalék fél megtenni a buszmegállóból vagy a pályaudvarról a hazáig vezető utat, s e félelem (és persze a valós veszély) még magasabb arányú az alacsony jövedelmű, többnyire rossz környéken élő nők körében.