A nyáron átadták Budapest legkorszerűbb egyetemi campusát, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem új épületeit. A 3h Építésziroda, illetve a CET Budapest tervezésében megvalósult együttes több évtizede elindult folyamat végére tett pontot. A kétezres évek elején Reimholz Péter készített az épületekre vázlatterveket, de azok akkor még nem ölthettek testet.
A szocreálba oltott lepukkantság – a szintén Reimholz által tervezett kollégium ikonikus, skandinávkék fatornácos homlokzata, annak mentén a vasbeton fallal szegélyezett árokba húzódó társas élet –, a mezítlábas körülmények között megszülető magas minőség adta az akkor még Iparművészetinek nevezett főiskola, majd egyetem báját és presztízsét. A klasszikus lépcsősoron felkapaszkodva a timpanon alá besétálni akkor is egy álom beteljesülését jelentette, ha azután egy poroszos iskolatípus celláiban folytatódott az életre szóló kreatív kaland.
A Moholy-Nagy László nevét 2006-ban felvevő egyetemen születő munkák minősége és szellemisége azonban egyre inkább követelte a rangjához méltó környezetet. Az egyetem előző rektora, Kopek Gábor kitartó fáradozásainak köszönhetően kelt életre a vízió, amihez speciális, e célra létrejött kutatócsoport, a MOME Lab munkája adta a szellemi muníciót. Nemzetközi tapasztalatok nyomán formálódott a koncepció, amelynek gerince a kreativitást serkentő korszerű, flexibilis terek együttesének igénye. 2014-ben kormányhatározat született a 12,6 milliárdos beruházás megkezdéséről.
A MOME Lab tanulmánya szolgált alapul az oktatási részleg fejlesztésére kiírt építészeti pályázatnak, amelynek nyertese, a Gunther Zsolt és Csillag Katalin által vezetett 3h iroda – a hazai gyakorlattal merőben ellentétes módon – valóban végig kézben tarthatta az épület tervezését és kivitelezését. A MOME campus azon kivételes állami projektek közé tartozik, amely körül sem nagy hírverés, sem botrány nem volt, bár a költségek végül itt is felkúsztak 21,4 milliárdig. Cserébe 25 ezer négyzetméter épített tér – a pályázattól függetlenül épült két markáns, sötét színű műhelyépület (Csomay Zsófia és Németh Tamás munkája), valamint a felújított főépületet is magában foglaló, a föld alá bekúszó fehér oktatószárny – és 15 ezer négyzetméter szabadon bejárható park jött létre. Felújították a telek közepét elfoglaló legidősebb épületet, a műemléki védettség alatt álló Gondűző-villát is, amely oszlopos tornácával jól példázza a terület hajdani karakterét.
Az építészeti kihívást éppen ez a karakter jelentette. A zugligeti hegyoldal villás-kertes beépítése állt ellentétben a korszerű egyetemi campus tervezett volumenével és helyigényével. Kezdetben felmerült, hogy célszerűbb lenne új, esetleg jobban megközelíthető helyszínen, kötöttségek nélkül kialakítani a hazai kreatív képzés centrumát. Végül azonban győzött a szellemi kontinuitás igénye, az ikonikus helyszín megőrzése fontosabbnak bizonyult a többi szempontnál. Az építészeknek így ebbe a hegyvidéki közegbe kellett zökkenőmentesen beilleszteni egy 21. századi létesítményt, méghozzá úgy, hogy első pillantásra nyilvánvaló legyen az is, hogy itt a nagy hagyományokkal rendelkező magyar dizájn lelt méltó otthonra.
Hogy ez mennyire fontos és időszerű, arra jellemző epizód, hogy miközben a Fuga építészeti központ pultja mögött e cikk íródott, kedves és intelligensnek tűnő külföldiek leesett állal hallgatták, hogy Breuer Marcell, a modernizmus jeles képviselője magyar volt. Holott ha volt korszak, amikor a magyar vizualitás nemzetközi mércével mérve is magasra emelkedett és befolyással bírt a világra, akkor az a modernizmus születése volt. Azé a modernizmusé, amit ma itthon méltatlanul és a világ más régióihoz képest is mostohán kezelnek, részben a hozzá társítható ideológiai meggyőződés, részben a tömegek számára nehezen emészthető formavilága miatt. Ám sem az egyik, sem a másik nem ok nélkül született, a kor egyetlen lehetséges válasza volt az ijesztően megváltozott társadalmi feltételekre. Tanulságaik egyre relevánsabbak, ahogy préseljük magunkat befelé a 21. század tükörfalú útvesztőibe. A MOME campus új épületei pozitív állítások a modernben gyökerező lehetséges kiutak mellett.
Emberi léptékhez
Az intézet névadójának, Moholy-Nagynak a munkássága, a magyar modernizmus nemzetközi rangja előrevetítette, hogy erre a gondolatkörre kell az új épített együttesnek reagálnia. Ami megszületett, valóban zökkenőmentesen illeszkedik a heterogén épített környezetbe, sőt többet is tud annál: szervezi a teret maga körül. A már említett Gondűző-villa köré emelt egyetemi épületek az ötvenes években kerültek a helyükre. A Zugligeti út és a Budakeszi út közötti területre 1954-ben költözött az Iparművészeti Főiskola. Elődje, az 1880-ban létrehozott Iparművészeti Iskola az Iparművészeti Múzeum palotájában működött, az egyetem műhelyei egészen a mostani fejlesztésig az Üllői úti épület alagsorában voltak.
Az akkori campust az ötvenes évek elejére jellemző szocreál stílusban, azaz klasszikus motívumok felhasználásával tervezték. A köztudatban a szocreál kategóriája mára összemosódott a szocializmus későbbi, sokszor sivár modernizmusával, de a zugligeti épület az igazi szocreál jó ízléssel megfogalmazott példánya. A tervező – a modern építészet iránt elkötelezett, dániai iskolázottságú – Farkasdy Zoltán tehetségét dicséri, hogy részletei és arányai a főépületet később lenézett stílusa ellenére is értékké emelték. A reformkori villán kívül ez az épület maradt meg – bár nem érintetlenül – a fejlesztés során, sőt maga vált az építészeti koncepció tengelyévé. A Reimholz-féle kollégiumot és a telek túlsó végében álló B épületet elbontották, helyükre kerültek a campus új oktatási létesítményei.
Az Iparművészeti Múzeum alagsorát kiváltó műhelyépületek – MOME One és MOME Two – a pályázattól függetlenül települtek a telek Budakeszi úti oldalára. Tervezésüket szintén Reimholz Péter kezdte 2008-ban, majd halála után özvegye, a MOME-n oktató, e lap hasábjairól is ismerhető Csomay Zsófia fejezte be irodájával, 2016-os, illetve 2018-as átadással. A zárt tömegek szigorúságát a homlokzatok kézműves jellegű téglaburkolata oldja és szelídíti az emberi léptékhez. A két épületet híd köti össze, egyikük az anyagmegmunkáló műhelyeknek ad otthont, a másikban a médiaművészettel kapcsolatos stúdiók és egyéb terek kaptak helyet. Már ezeknél az épületeknél megjelenik az egész együttes mottójának is tekinthető következetesség, a redukált eszköztárral dolgozó építészet, amely kellő szabadságot enged a falai között születő kreativitásnak.
A 2015-ben meghirdetett nyilvános építészeti tervpályázat az oktatási szárnyat érintette, a kiírás az alap- és mesterképzés helyiségein túl egy központi aulára, könyvtárra és a később MOME Up nevet kapó tudásközpontra vonatkozott. A beérkező 22 pályamű közül kiválasztott nyertes koncepció egyetlen tengelyre, a megmaradó főépület középfolyosójának vonalára szervezte a funkciókat, mely tengelyt az elbontott épületek helyén emelkedő új tömegek fogadnak be. Ez a tengely következetesen végigvonul a három épületrészen, folyamatos összeköttetést teremt közöttük, olykor a föld alá bújva, olykor felhasítva a zárt tömegeket. Ezzel a telepítéssel sikerült megőrizni a hegyoldal karakteréhez illeszkedő pavilonos kialakítást, ugyanakkor megteremteni a terek kontinuitását.
Svungot kap
A nyertes 3h iroda építészeti gyakorlata szerencsésen találkozott a feladat eszmei követelményeivel. Gunther Zsolt és Csillag Katalin minden munkájára a következetes koncepcióalkotás, a részletek végsőkig való kidolgozása, a letisztult és sosem ok nélkül megjelenő esztétika jellemző (ők tervezték például a Pannonhalmi Bencés Főapátság, a Szegedi Dóm felújítását, vagy a Váci úti irodatengely feltűnő csomópontjában álló Vision Tower hármas épületét). Ebben az esetben a Moholy-Nagy szellemiségéhez és a kreatív ipar szakembereinek képzéséhez igazodó kontextus kialakítása szinte követelte a szigorú és fegyelmezett koncepciót, és láthatólag jutalomjáték volt az amúgy rettentő szoros határidővel dolgozni kénytelen iroda számára.
A legmeglepőbb és legnagyobb bravúr a programban rögzített aula elhelyezése – a felszín alatt. Válaszul a szocreál főépület emelkedő lépcsősorára az új főbejárat egy erőteljes mozdulattal vágott hasítékon át nyeli el, szippantja magába a feltörekvő ifjakat. A föld alatt azonban a tér kitárul, az ívesen formált mennyezet révén svungot kap, és szinte kiköpi az érkezőt a túlsó oldalon, a park és a műhelyek, az egyetem szíve felé. De indulhatunk másfelé is, aszerint, hol tartunk éppen a kreatív szakma elsajátításában.
Külön pavilont kapott a doktori képzéseket is befogadó tudásközpont, a hajdani főépületbe került a mesterképzés, ezen túl az alapképzés otthonterei sorakoznak. Minden épület egyedi szerkezeti vagy homlokzati fortéllyal lepi meg a látogatót anélkül, hogy az építészeti gesztus attrakcióvá silányulna. A MOME Up kopolit üvegre emlékeztető opálos homlokzatburkolata – ez volt az a hosszú, U keresztmetszetű üvegizé, ami minden hatvanas évekbeli lépcsőházban és műemlék-felújítás során otthonosan megtalálta a helyét –, a felfelé szűkülő ritmusban elhelyezett fehéres csíkok sejtelmes fényjátéka remek utalás a Bauhaus és Moholy-Nagy fénykísérleteire.
A tengely másik végpontján a MOME Base alapképzést befogadó tömbje szerkezeti bravúrral szolgál, akárcsak annak idején a Bauhaus. Anno a modern építészet a falak korlátai közül szabadította ki a tereket azzal, hogy a födémeket vasbeton pillérekre állította. A 21. századi térben viszont már sehol sincs oszlop, a födémek a legfelső szint robusztus, vasbeton gerendaszerkezetéről és az épületbe rejtett vasbeton magokról függeszkednek alá.
Az egész együttesre jellemző, kapcsolatteremtésre ingerlő átlátások létrehozása a főépület esetében jelentette a legnagyobb fizikai és építészeti feladatot. A fegyelmezett tervezői koncepcióban a tér effajta kezelése sem öncélú építészeti metafora. A campus kialakításának vezérelve a kreatív munkát segítő terek, találkozási pontok számának szaporítása volt. Az új épületrészek esetében a változatos födémáttörések (értsd: kisebb-nagyobb lyukak a padlón és a mennyezeten, az üveg térhatárolás kívül és belül, a több szintet összekötő nyitott lépcsőházak kialakításával) jól bevált építészeti eszközök kreatív alkalmazásával biztosítható volt. A főépületben viszont több rafinériára és erőteljes beavatkozásra volt szükség. A két pavilon közt szellemi és fizikai súlypontot képező hajdani főépület térszervezése paradox metaforává változtatja a porosz iskolarendszerből és az állami hierarchia intézményeiből jól ismert középfolyosós rendszert: a falakat, sőt olykor a födémeket is itt-ott kibontva és áttörve egyetlen összefüggő térfolyamot hoz létre. A folyosó helyén feketére festett falú zárt dobozok fogadják magukba az intimitást igénylő tereket, körülöttük a falak nélküli cellák és üvegdobozok viszont az egységes tér részévé válnak.
Az opálosan fehér és a tapinthatóan rusztikus fekete téglába öltöztetett hasábok zöld mezőben úszó együttese, a föld alá kúszó, ott dinamikus térré teljesedő bejárati csarnok, a fegyelmezett, kint méhében megszülető belső szabadság a kontrasztok nyelvén szól arról a dilemmáról, ami a civilizált lét fegyelme és a szellemi szabadság eufóriája közt feszül. E feszültség válhat termékennyé a kreatív alkotómunkában, amelyre a 21. század művészeti egyeteme nevel, és amelynek kereteit a MOME új terei az építészet eszközeivel megteremtik. Személyes szinten csak a csillagos ég alatt fekve oldhatjuk a dilemmát megnyugtató ringatássá.
