Magyar Narancs: Magyarországon jelenleg alig létezik az, amit a Fuga felvállalt: a kortárs építészet kommunikációja. Mit sikerült tenni eddig, és mire van esély a következő tíz évben?
Nagy Bálint: Egyedülálló ez a hely nemcsak itthon, de Európában is. Tudomásunk szerint nincs még egy ilyen intézmény, ahol az építészet fogadja be a többi művészeti ágat: zenét, fotót, dizájnt, képzőművészetet, színházat, filmet, irodalmat. Ennek megfelelően évfordulós programjaink is sokféle kérdést érintenek. Igazából nem lezárni szándékozunk az előző tíz évet, hanem megnyitni a következő időszakot.
Az október elején megrendezett nemzetközi konferencián négy témakörről beszélgettünk: építészet a kiállítótérben; kiállítótér és oktatás; építészet és társművészetek, és végül: miből lehet mindezt finanszírozni. Egy másik eseményünkön fiatal magyar építészirodák mutatkoztak be. Olyanok, amelyek most még a pálya elején járnak, de tíz-húsz év múlva már ők fogják kínálni a programok törzsanyagát. Persze foglalkozni kell a múltunkkal is, de számomra ennél sokkal izgalmasabb azon gondolkodni, ami ezután következik.
| ||
MN: Vajon minek köszönhető, hogy a köztudatban az építészetet még mindig nem tartják számon a kultúra részeként?
NB: Ez tény, bár az utóbbi időben javult a helyzet. Amikor 2000-ben megnyitottam az N&n Galériát, még egészen máshol tartottunk. Azokban az években volt valami a levegőben, akkortájt jött létre az első építészeti napilap, az Építészfórum, aztán megalakult a Kévés Galéria, és hamarosan követte a HAP Galéria is. A Fuga a nagyságrendjét tekintve más. Sok ezer ember itt látott életében először építészeti rajzot – a saját háza vagy lakása alaprajzán kívül.
Nap mint nap látom, hogy a koncertek vagy irodalmi események közönsége alaposan megnézi a teret is maga körül. Megsokszorozódik az építészetre figyelők száma, valami elementáris érdeklődést látok rajtuk. A hazai koncerttermekben változatlan látvány fogadja az oda járókat, itt viszont kéthetente más környezetben zajlanak a programok – gyakran még a tér akusztikája is megváltozik attól függően, hogy éppen milyen installáció tölti be.
| ||
A zenészeknek is rugalmasan kell alkalmazkodniuk a változásokhoz. De itt éppen az a különleges, hogy mindig új látvánnyal találkozik a közönség is, az előadók is. Tágítja a befogadói érzékenységüket, itt ez mindennapos tapasztalat. Ebben a házban minden eseménynek más a közönsége, a barokk zenétől a tájépítészeti bemutatókig. Sokféle ízlésvilágot vonzanak a programok, de évek óta látjuk, hogy akik először jönnek, és kifejezetten egy programra, majdnem biztos, hogy visszatérnek máskor is.
Egy ideje keddenként zárva tartunk, ez az egyetlen nap, amikor nyugodtan tudunk dolgozni. De sokan kopognak, nem értik, miért van rács az ajtón, mert megszokták, hogy reggeltől estig történik valami. Az építészet megítélése a befogadók részéről nagyon sokat változott. Ugyanakkor azt is látják, hogy az építészet ügye nem fontos a politikának, az építészeti múzeumot egy mozdulattal ki lehetett húzni a Liget-projektből. Ha az építészetnek lenne újra önálló minisztériuma, egészen más helyzetbe kerülne.
De addig esélye sincs az önálló létezésre. A hatalom diktál, és sorra épülnek egyre abszurdabb „jelenségek”. Másrészről pedig naponta szembesülünk azzal, hogy a 40–50 éve, a szocializmus idején épült, jó építészeti színvonalú házakat sorban lebontják, Pázmándy Margit Kútvölgyi úti óvodájától Mikolás Tibor debreceni művelődési házáig. Ugyanez a sors vár Virág Csaba várbeli Teherelosztójára is.
Eltűnik egy korszak jó építészete, és vele együtt eltűnnek a városból az igazodási pontok és a kontinuitás. Az építészet egyrészt eszközévé vált a hatalomnak, másrészt viszont a hatalom el is veszi a tereket: hogy csak egy közelmúltbeli példánál maradjunk, a József nádor téri átalakítás köszönőviszonyban nincs a város igényeivel, a tér hagyományos használatával, ízléstelen, nagyzoló, és még sorolhatnánk.
MN: A Fugában viszont a közönség olyan építészeti kultúrával találkozik, amely izgalmas, valós kérdésekre ad válaszokat, egyszóval életszerű.
NB: Rémes dolgok történnek mostanában az építészet címe alatt, engem azonban ez nem foglalkoztat. Az a dolgom, hogy idehozzam a különböző ügyek vitáit, függetlenül attól, mit gondolok róluk. A Fugában volt a Vár átalakítására vonatkozó terv vitája, a Szépművészeti Múzeumé és a többié. Minden fontos kérdésnek helyet kell adnunk, ehhez képest nem számít, hogy én magam mit gondolok ezekről.
Az építészeti rajzkiállítással kapcsolatban mindenhonnan azt hallottam, milyen fantasztikus volt a sokszínűsége, milyen ritka, hogy megférnek egy térben azok, akik egyébként soha nincsenek együtt. A Fuga befogadja a kiállításokat, nem feltétlenül azért, mert egyetért velük, hanem, mert mindent megmutat. Ezzel a nyitottsággal és figyelemmel tudjuk a legjobban támogatni az építészeti kultúrát.
| ||
MN: Volt olyan program, amelyet nem engedtek be ide?
NB: Volt.
MN: Építészeti esemény is?
NB: Nem, arra sohasem mondunk nemet.
MN: Mindenféle építészeti irányból jönnek a programjavaslatok?
NB: Bizony. Sőt, meglep, hogy a Magyar Művészeti Akadémia is szívesen tartja itt az építészeti vagy fotós könyvbemutatóit, pedig nekik sok ezer négyzetméternyi terület áll a rendelkezésükre. Mégis ide jönnek. Az MMA Építészeti Tagozatához tartozó építészek is itt akarnak kiállítani. Egyedül a politikai események vannak kizárva minden oldalról.
MN: Nehéz ezt kikerülni? Hogy állnak az építészek a politikai szerepvállalással?
NB: Magyarországon az építészek nemigen vállalnak politikai szerepet. Elköteleződésük lehet, de itt vége. Persze vérre menő viták itt is voltak, ám kizárólag szakmai szempontból. Amikor például az egész más építészeti elveket valló Janáky István organikus építészetet kritizáló esszéjét megvitatták, a négy felkért opponens más-más oldalról vizsgálta Makovecz és Janáky építészetének viszonyát, kifejezetten éles hangon, de az is szakmai konfliktus volt.
MN: Sok kiállítás külföldről érkezik. Az itt bemutatott nemzetközi anyagokból kiindulva hol áll ma a magyar építészet a világban?
NB: Nem túl jó a helyzet, de ez strukturális probléma. Szinte mindegyik környező országnak csináltunk már kiállítást, szembetűnő, hogy a posztszocialista régióban Magyarország az egyetlen hely, ahol a modernizmus szitokszó. Csehországban is létezik ez az eklektikus-gagyi stílus, de azokat a házakat nem építészek tervezik, hanem mérnökök a magánmegbízók igényei szerint. Komoly hiányosságunk, hogy mi nem tudjuk viszonozni a kiállításokat, hiszen nincs pénzünk arra, hogy utazó bemutatókat csináljunk.
Tavaly történt egy pikáns eset: az NKA kollégiuma megkérdezte, mire írjanak ki pályázatot a maradványpénz kiosztására, ami nekünk hasznos lehet. Mondtuk, hogy jó lenne utazó kiállítást csinálni. Sorra jönnek a remek kiállítások Wrocławból, Ostravából, Tallinnból, Piranból, és örömmel vinnének kortárs magyar összeállítást, de nincs mit. Erre novemberben megjelent a kiírás azzal a kikötéssel, hogy áprilisig biztosítani kell a befogadó intézmények nyilatkozatait.
Lehetetlen, hogy egy minőségi kiállító intézménynél novemberben még szabad hely van áprilisra. A megvalósításra viszont nem volt pénz. Így hát nem pályáztunk, értelmetlen lett volna. Pedig milyen sikere lenne egy utazó kiállításnak Zalotay Elemér vagy Bán Ferenc, Ekler Dezső vagy Nagy Tamás építészetéről.
MN: Mennyire terheli meg az intézményt az építészeti múzeum évek óta húzódó hiánya?
NB: Amíg van az az elképesztő szellemi muníció, amivel Winkler Barnabás építész vagy a korábban az Építészeti Múzeumban dolgozó Fehérvári Zoltán művészettörténész rendelkezik, akik szinte fejből olyan fantasztikus kiállításokat tudnak összerakni, amire rajtuk kívül senki nem képes – Hajós Alfréd vagy Zalaváry Lajos emlékkiállítása majdhogynem napok alatt született, pontosan tudják, hová kell nyúlni –, addig minden rendben van.
MN: Vagyis ha egyszer lesz építészeti múzeum, az nem fogja kiváltani a Fugát?
NB: Semmiképpen. Legfeljebb nem csinálunk évente 3–4 emlékkiállítást, és ennyi sorban álló építésszel több kerül a programba. De állítom, hogy egy ekkora ország építészete sokkal több kiállítóhelyet is elbírna. Akár a budapesti kerületeknek is lehetne olyan termük, ahol bemutatják az ott zajló fejlesztéseket, a hely építészetének történetét.
MN: A teljes kortárs hazai építészeti élet folyamatosan jelen van ezen a helyen. Hogyan látja, merre halad a szakma?
NB: Iszonyatos szakadék van a diplomatervek és az utána következő munkák között, amelyek már a valóságra reagálnak. Olyan diplomatervek születnek, amelyek bárhol versenyképesek, majd olyan irodákba kényszerülnek a fiatalok – amennyiben itthon maradnak –, ahol nincs módjuk használni a tehetségüket. Évente több száz építész végez, ez rengeteg egy ekkora országban, de nem ez a baj.
Akikből nem lesz Frank Gehry vagy Zaha Hadid, azoknak komoly életpályamodellt lehetne kínálni a közigazgatás, a műemlékvédelem vagy akár az építési jog területén. Jól képzett menedzserek sokkal hatékonyabban vezetnék az építészirodákat, mint a tervezők, rengeteg energia szabadulna fel így. Egyelőre ennek semmi nyomát nem látom.
_top_story_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=f5dc6b3df2fa55efa23628a1a255ee56)
