Magyar Narancs: Honnan e megszállottság?
Felek Ferenc: "vodáskoromban még gőzmozdonyok is közlekedtek: pöfögve, prüszkölve hajtottak ki a gyulai állomásról. Rabul ejtett a látvány, és így maradtam, bár a "nagy áttörést" a katonaság jelentette, 1993-ban. Pestre kerültem, de amíg mások szórakozni jártak kimaradáson, én a pályaudvarokon bolyongtam. A Rákosrendező lett a mindenem. Rengeteget csatangoltam a kultikus állomáson, a kiselejtezett személyvagonok és teherkocsik között. Akkoriban vásároltam meg az első vasutas-folyóirataimat és szakkönyveimet is a Közlekedési Múzeumban. Bede András barátommal, a későbbi szentesi pályamesterrel már a békéscsabai MÁV-irattárba is bekéredzkedtünk, azután ástam bele magam a vasúttörténetbe. El sem tudod képzelni, micsoda kincsek vannak az irattárakban! Több helyen szinte az 1846 óta fennmaradt összes vasúti dokumentumot meg lehet találni. Fantasztikus volt kézbe vennem és lemásolnom az ott fellelt, megsárgult papírokra töltőtollal írt dokumentumokat. Utána a fővárosi MÁV-irattár, a Magyar Országos Levéltár a fővárosban és a Szegedi Vasútbiztonsági Osztály bejegyzőkönyveit dolgoztam fel. Időközben komolyabb fényképalbumot is sikerült gyűjtenem: a legidősebb kisvasúti képem egy 1894-es Székely Aladár-fotó. Beszippantott a rendszer. Olyan ez, mint egy időutazás, végleg belesodródtam a vasútbarát életbe. Tavaly jelent meg első önálló kötetem az Alföldi Első Gazdasági Vasút Békéscsaba-Vésztő vonaláról. Sokat morfondíroztam azon, mi ragadott ennyire magával a vasútban. A nosztalgia mellett a rendezettség és a szervezettség nyűgözött le.
MN: Ez komoly?
FF: A jelenlegi viszonyok egyáltalán nem érdekelnek. De 1939-ben a magyar vasút a második legpontosabb társaság volt, ma viszont csupán a karikatúrája a réginek. Ráadásul annak idején a gőzmozdonyokba szerettem bele, illetve a megszüntetett keskeny nyomtávú vasutakat kutatom. Sajnos a rendszerváltás után, a 90-es években visszaesett a teherforgalom, rengeteg mozdonyt és vagont leselejteztek. Már rég nem az van, mint huszonöt éve, amikor naponta két-három tehervonat is elgurult előttem a pályaudvaron. A mai, csúcsmodern, csillogó-villogó erőgépek nem tetszenek. Az én szívemet öreg, szénszagú mozdonyok dobogtatják meg.
MN: Vasesztergályosként dolgozol, távol a vasúttól.
FF: Mehettem volna a MÁV-hoz, de amíg százévvel ezelőtt rendkívül megbecsült életút volt a vasutasé, ma csupán küszködés ez a létforma. Biztos vagyok benne, hogy én is kiábrándultam volna a vasútból, ha munkahelyi szinten lennék a rendszer része. Így legalább nem láthatom belülről a problémákat. Rengeteg vasútbarátot ismerek, aki egyúttal vasutasként dolgozik, és borzasztóan a szívére veszi a rengeteg kritikát, a hanyagságot, a késéseket. Sokkal könnyebb a szabadidőmben rajongani a vasútért. Meg akartam őrizni a gyermekkorban kialakított meseszerű képet a vasútról, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy annak idején nem vettek fel a dízelmozdony-szerelő szakközépbe, ahova általános iskola után pályáztam. Bármilyen hihetetlen, de a nyolcvanas évek végén hatalmas túljelentkezés volt. 'szintén szólva a vasesztergályos is kényszerpálya... Úgyhogy az tesz igazán boldoggá, amikor örülni látom a gyerekeket. Felülünk a kislányommal a kerti vasútra, és rójuk a köröket, jönnek a szomszéd kölykök, idegen lurkók is befutnak, akik szinte reszketnek az izgalomtól. Az is hatalmas örömforrás, hogy évek óta publikálok az Indóház vasutas szakfolyóiratban. Egyszer egy idős ember ült mellém a vonaton, kezében a lappal. Éppen az én cikkemet olvasta, amit a gyulai kisvasútról publikáltam. Felejthetetlen érzés volt.
MN: Szóba hoztad a nagy művedet. Hogyan és miért építettél saját kerti vasutat?
FF: 1998-ban találtam egy 108 centiméter hosszú síndarabot egy földkupacban. A kertecském mögötti gyár egyik földtúrásából ágaskodott ki. Azonnal kiástam, az volt belehengerelve: ""zd, 1951, M.A." (MA=martinacél - a szerk.) Akkoriban voltam egy vasútbaráttal Dévaványán, hogy megnézzük az akkor még működő téglagyári kisvasutat. Az igazgatót annyira megindította a szenvedélyem, hogy cserét ajánlott fel. Annyit kért, hogy adjak neki néhány fotót a gyulai kisvasútról, én pedig egy csillét és egy csillealvázat kaptam tőle. Némi gondolkodás után kiötlöttem, hogy miért ne építhetnék otthon egy vasutat - megvan hozzá minden tudásom. Ráfeküdtem a síngyűjtésre, a 90-es években még rengeteg volt a házaknál.
MN: Mire lehet azt otthon használni?
FF: A kisvasutak felszámolása után kedvezményes áron lehetett megvenni az acélsínt, ami kerítésnek, kerékpártárolónak vagy éppen szőlőlugasnak is kiváló. Volt olyan sín, amiért cserébe kertet ástam, olyan is, amiért fizettem három sört. 2001 májusában fektettem le az első ötméteres vágánymezőt az 1014 négyzetméter nagyságú kertemben, egy 1919-es tervrajz alapján, még az akácfa talpfákat is a monarchiabeli méretre készítettem. Az első évben 15 méternyi pályát fektettem le, aztán évről évre 5-10 métert tudtam haladni előre.
MN: Most hol tartasz?
FF: 2004 után sajnos megszűnt a békési és a dévaványai téglagyár. Mi, vasútbarátok megkerestük a békési önkormányzatot, hogy átvennénk a kisvasutakat muzeális célú üzemeltetésre, de elzárkóztak, és a járművek javát beolvasztották. Szerencsére két kocsit sikerült ócskavasáron megmentenem, no meg a váltókat és a fordítókorongot is!És folytattam az otthoni pályaépítést, ami persze soha nem ér véget. Most 103 méternél tartok, és van két váltóm, egy fordítókorongom meg hat kocsim. Jövőre kapok kölcsönbe egy téglagyári mozdonyt, aminek nem mellesleg állítható a nyomtávja, így a kertemben is remekül fog menni. Hangsúlyozom, hogy rendszeresen használom is a kerti kisvasutat: ezzel szállítom a kiskerti terményeket, és a tűzifa hordásánál is hasznát veszem - mozdony híján egyelőre kézi erővel mozgatom, tolom a kocsikat, húzni rendkívül balesetveszélyes lenne. Az a nagy vágyam, hogy mint a békéscsabai barátomnál, nálam is legyen vasúti nyílt nap. Azt is tervezzük, hogy felszedhető és összerakható sínekből, ún. repülővágányokból időről időre önálló hálózatot állítanánk össze, és a különböző vasúti tematikájú kiállításokra vinnénk. Amúgy nyakig benne vagyok egy interjúkötetben is: a száraz, irattári anyagok helyett egykori vasutas munkatársak visszaemlékezéseit rögzítem az utókornak. Most, a huszonnegyedik órában próbálom felkutatni azokat az idős embereket, akik még dolgozhattak az 1961-1975 között felszámolt Békés megyei kisvasutakon. Eddig négy egykori munkatárssal készítettem interjút. Egyikük mozdony- és műhelyvezetőként dolgozott 1948-1962 között a megszüntetett gyulai kisvasúton. Megrázó volt felidéznünk, hogy mit érezhetett az a hetvenkét dolgozó, akiknek nemcsak egyik napról a másikra megszüntették a munkájukat, de még a kisvasúti síneket is velük szedették fel.
