Magyar Narancs: Az embereknek van egy általános képe a modellekről Magyarországon, ami nagyjából a „celebséggel” egyenlő. Tudod cáfolni ezt?
Adamik Luca: A széles közvélemény még mindig a jól berögződött sztereotípiák mentén gondolkozik erről a világról. Itthon nagyon sok úgynevezett glammodell van, akikről azt hiszik az emberek, hogy ők a modellek, holott az agyonsminkelt, sokszor műtött, szexi nőknek köze sincs a divatszakmához. Ők inkább a reklámokból és követőtáborukból, szponzoraikból élnek.
A profi divatszakmában két karriertípus van ismereteim szerint: a high fashion és a commercial modell. Utóbbi lányok a klasszikusabb szépségek, formásak, szexis – de nem műtött vagy szétgyúrt – alkatúak, nagyon szabályos arcúak. A high fashion modellek a karakteresebb lányok, sokat dolgoznak kifutón, ők azok a nagyon magas, nagyon vékony típusok.
Én inkább az utóbbi kategóriába tartozom, ahol nagyobb a diverzitás, rendesen feszegetik a klasszikus szépségideál kategóriát. Persze van átjárás a kettő között, jó esetben egy kifutón gyakran dolgozó lány is megkap nagy kampányokat, de modellként mégis jó felismerni, hogy inkább melyik kategória a karakterünk, hogy utána a nekünk legmegfelelőbb szegmensben dolgozzunk.
| ||
MN: Hogyan kezdődik el a karrierje egy modellnek?
AL: Mindenkinek van anyaügynöksége, általában abban az országban, ahol felnőtt. Engem Budapesten fedeztek fel, 16 évesen, és amíg le nem érettségiztem, nyaranta jártam külföldre dolgozni, marginálisabb piacokra, például Rómába, Szingapúrba, hogy megtanuljam az alapokat. Majd kiajánlottak nagy ügynökségekhez Londonba, Milánóba, Párizsba, New Yorkba, a nagy divatvárosokba.Nagyon fontos az ügynökség kiválasztása, a lányok biztonsága és a karrierjük alakulása is nagyban függ attól, felveszi-e őket egy valóban jó ügynökség.
MN: Itthon sokat hallani modelltanfolyamokról, ahol egy bizonyos összeg befizetése után portfóliót és fényes karriert ígérnek fiatal lányoknak.
AL: Nagyon dühít ez a jelenség. A meghirdetett „tanfolyamok” általában iszonyatos lehúzások. Aki kicsit is szebb az átlagosnál, azt „felfedezik”, sok százezer forintért megcsinálják a „portfólióját”. Sokszor egyáltalán nem jól élő családokat is lehúznak, akik a nagy álomkarrier reményében a megtakarított pénzüket erre áldozzák. Könnyen kihasználhatók a szülők, akik persze, hogy a saját gyereküket látják a legszebbnek és elhiszik a mesét.
Nagyon fontos tudni, hogy egy profi ügynökség ingyen csinál kezdő portfóliót azoknak, akikben valóban lehetőséget lát, mert érdeke, hogy az új felfedezettjeivel dolgozni tudjon. A kifutón való járást és a pózolást pedig a már dolgozó, profi lányaik vagy maguk az ügynökök tanítják meg a kezdőknek. Később pedig valós munkák képeivel fog bővülni a lányok modellkönyve. Alapszabály: a modell nem fizet azért, hogy fotózzák, neki fizetnek.
MN: Gondolom, nemcsak Magyarországra, de egész Kelet-Európára jellemző egy másfajta esztétika, ami a modellek megítélésére és a velük készült divatanyagokra is jellemző.
AL: Vicces, Párizsban például tudják az emberek, hogy modell vagyok, akkor is, ha tréningruhában megyek ki az utcára, itt pedig akkor se nagyon vesznek észre, ha ki vagyok öltözve, maximum furán méregetnek a vékony testalkatom miatt. A nagy divatvárosok öltözködéskultúrája sokkal színesebb, és a szépségideálja is változatosabb.
Ez biztos összefügg azzal, hogy ott hatszor annyi a divatlap, s nemcsak kommersz női lapok vannak, hanem igényes művészi magazinok is, amelyek bonyolultabb divatanyagokat közölnek. Meg persze ezekben a városokban van divattörténet és
-kultúra, míg nálunk, a posztkommunista országokban ez érthető módon nem kapott hangsúlyt évtizedeken keresztül. Nagy lemaradást kell behozni a vizuális kultúra több területén.
MN: Művészetelméletből diplomázott szakemberként hogyan ítéled meg a hazai divatipart?
AL: A magazinokban megjelenő divatanyagok nem igazán kortársak. Sajnos a divattervezők nagy része is ugyanazt csinálja, mint hat éve, és nem azért van ez, mert rosszabbak lennének, mint más országok fiatal tervezőgenerációi. Itthon nincs elég pénz a divatszakmában, a tervezők sokszor nem tudják kifizetni a fotósokat, a jó modelleket, mindenki barterben dolgozik egymásnak. Ha valaki elmegy külföldre és ott dolgozik pár évet, aztán hazajön, hihetetlen változást látok a munkájában.
Akik viszont külföldön igazán sikeresek lettek, általában nem jönnek haza, aki megértette azt az esztétikát és kreatív gondolkodásmódot, amire szükség van, általában nem tud visszajönni, mert nincs többé kihívás neki Budapesten. New York például gyűjtőhelye a magyar tehetségeknek, sok zseniális magyar szakember költözött ki.
MN: Vannak veszélyei a szakmádnak számodra is, akinek már bőséges tapasztalatai vannak?
AL: Alapvetés, hogy jó ügynökséggel kell dolgozni, mert akkor védve vagy. Ezen a szinten nem igazak a sztereotípiák, például hogy szexuálisan kihasználják a lányokat, mert egy jó ügynökségnek fontos a reputációja.
Nagyon szigorúan odafigyelnek, hogy rendszeres kapcsolatban legyenek a lányokkal, ha utaznak. Biztosítaniuk kell, hogy biztonságban legyenek a szállásukon a modellek, ne legyenek alulfizetettek, ne molesztálják őket a castingokon vagy fotózásokon, illetve ha előfordul ilyesmi, azt azonnal kiszűrjék.
MN: Jellemző a szexuális molesztálás?
AL: Szerintem manapság sokkal kevésbé fordul ez elő, nyilván a nyolcvanas–kilencvenes évek modelljei tudnának mesélni. Ma az ügynökségi védőháló is jobban működik, és az állandó online jelenlét is segít. Egy modell ma már azonnal ki tudja posztolni az Instagram-oldalára, ha méltatlanul viselkedtek vele, ami percek alatt terjed el az interneten és teheti tönkre a molesztáló karrierjét. Ma már inkább az a kérdés, hogy a modellek fel merjenek szólalni az ilyen helyzetekben, ami nem könnyű ebben a hierarchikus rendszerben.
MN: Veled előfordult ilyesmi?
AL: A karrierem kezdetén voltak kellemetlen, inkább verbális helyzetek, amiben sérelem ért, vagy ami még jellemző volt, hogy fiatalon elvállaltam olyan munkákat, amiket nem lett volna szabad, mert kellemetlenül éreztem magam például a fotóstól. De fogalmam se volt még 16 évesen se a jogaimról, se a szakmáról, és ha azt mondták, hogy nagy fotós csinálja az anyagot, igent mondtam.
Szerintem ez rendszerszintű hiba, egyrészt jobban kellene kommunikálni ezek felé a fiatal lányok felé, hogy soha senki nem kérheti őket arra, hogy olyan projektben vegyenek részt, ami kicsit is kényelmetlen számukra. Másrészt egy harmincas–negyvenes fotósnak tudnia kellene, hogy bármilyen erős szexuális kisugárzása is van egy 15–16 éves lánynak, nem tehet erre utaló megjegyzéseket.
Ilyen korban egy lány még nincs tisztában azzal, hogy a teste egy női test, hogy szexualitás sugárzik belőle, így nem is tudja jól kezelni, nem tudja megvédeni magát se a tekintetek, se a beszólások elől, és itt még szó sincs arról, hogy valaki hozzád ért vagy zsarolt volna. A fotósok pedig nem értik, hogy a beszédmód is traumatizáló tud lenni és elviccelik azzal, hogy örülj az ilyen megjegyzéseknek, mert az azt jelenti, hogy szép vagy.
Ma már nagyon érzékeny vagyok ezekre a helyzetekre és akkor is szólok, ha egy fotós a közös munka során babynek szólít. Ezen mindig megütköznek, de akkor elmagyarázom, hogy nem foszthatnak meg a nevemtől, csak mert lusták megjegyezni négy betűt. Ha velem akar dolgozni, szólítson a nevemen.
MN: Milyen változásra lenne szükség rendszerszinten, hogy a modellek még kevésbé sérüljenek?
AL: Ez egy olyan szakma, ahol nagyon rendben kell lenni fejben. Szükség van mentális erőre és felkészültségre, hogy ne omoljon össze a lányok önértékelése. Egy kezdő modellnek egy divathét átlagos napján 11–14 castingot kell megcsinálnia. Ennek nagy részén – a karrierje elején legalábbis – visszautasítás éri. Ezt tizenéves fejjel nehéz kezelni és megtanulni, hogy ne személyes kudarcként élje meg.
Másrészt egyik napról a másikra kell megtanulniuk önálló felnőttként élni külföldön, megküzdeni a magánnyal vagy éppen a hirtelen jött sikerrel. Szerintem nagyon fontos lenne, hogy akárcsak a profi sportolók esetében, pszichológusok foglalkozzanak azokkal, akik korán kezdik ezt a szakmát.
MN: Mire kell még felkészülnie egy kezdőnek?
AL: Én szerencsés voltam, mert nyolc éve, amikor kezdtem, nem volt kötelező még az önreklám a közösségi oldalakon. Egy Instagram nélküli világban töltöttem az első párizsi éveimet. Négy szezont csináltam végig a legnagyobb divattervezőkkel úgy, hogy biztos lehettem abban, hogy a következő alkalommal is hívni fognak. Manapság a könnyű online kommunikáció miatt nagyon telített a piac gyönyörű lányokkal, óriási a fluktuáció. Megesik, hogy egy nagyon jó szezon után már dobják is az előző évben felfuttatott lányt, mert jönnek az új arcok.Demokratizálódott a rendszer, ami jó is, de a karrierek is sokkal rövidebbek.
MN: Lányokról beszélsz folyamatosan, pedig vannak férfiak is a modellszakmában. Rájuk is vonatkozik minden, amit meséltél eddig?
AL: Érdekes, hogy talán ez az egyetlen olyan szakma a világon, ahol a nőknek jobb a fizetése, mint a férfiaknak. A legutóbbi Armani-kampányomról konkrétan tudom, hogy a férfi modellek fizetése feleannyi volt, mint az enyém, pedig a státuszuk nem volt rosszabb. A védőháló gyengébb ebben a szakmában a férfiak körül. A közvélemény kevésbé figyel rájuk, és alig beszélnek a velük történt atrocitásokról. Egy férfi modell nem fog szólni róla, ha rámarkol a nemi szervére egy casting director, mert szégyelli, ami történt vele. Miközben mi, nők egyre tudatosabban figyelünk arra, hogy tisztelettel bánjanak velünk.
MN: A nyilvánvaló előnyökön túl mit köszönhetsz a szakmának?
AL: Ami a legfontosabb, hogy én ezen a munkán keresztül szerettem meg a külsőmet, és fogadtam el a testemet olyannak, amilyen. Ez az önszeretet és önbizalom a legnagyobb kincs, és szerintem a modellkedés nélkül sokkal később sikerült volna megszeretnem a különleges karakterjegyeimet. Az első években a szépségem felismerése és a gyönyörű ruhaköltemények viselése nagy élmény volt. Ennyi év munka után már sok mindent rutinból csinálok.
Egy híres nagy divatház bemutatóján sincsenek már akkora érzelmeim, mint régen. Talán már nem egóból dolgozom, mint öt éve, hanem tudatában vagyok a kvalitásaimnak. Tudom, hogy miben vagyok jó, mit várhatok el magamtól, így nem ujjongok, ha megkapok egy nagyon jó munkát, és nem esek kétségbe, ha nem.
