1950. január 1-jén több mint félmillió ember ébredt arra, hogy megváltozott a városa vagy faluja neve. Az évszámból valamiféle kommunista ámokfutásra gondolnánk – később ez is bekövetkezett, amikor igen sok településnévből száműzték a „szent” szót –, de hetven éve egészen más történt. Nagy-Budapest azt jelentette, hogy 7 környéki várost és 16 falvat (Lásd a 23+1 című keretes írást) csatoltak a fővároshoz, nevük sorszámmá változott, így lett például Újpestből IV., Pesterzsébetből és Soroksárból XX., Budafokból, Budatétényből és Nagytétényből XXII. kerület.
A lépéssel Budapest kiterjedése 207-ről 525 négyzekilométerre, több mint a duplájára nőtt, lakossága 1 millió 058 ezerről 1 millió 589 ezerre emelkedett. A kommunisták bármennyire is igyekeztek a jelentőségüket hangsúlyozni, és mindezt saját ötletként tálalni a „dolgozók kívánságára”, nem volt ez akkora újdonság. Nagy-Budapest ideája már a századfordulón előkerült, és az azt követő ötven évben szinte végig napirenden volt.
Régi álom
A főváros 1873-es alapítása után valóságos népvándorlás kezdődött: az 1890-es évek végéig hivatalosan több mint 200 ezren költöztek ide, de a valós szám ennél jóval magasabb lehetett. Az érkezők nagy része vidéki nincstelen volt, akik a jobb megélhetés reményében özönlöttek Budapestre, ahol gigászi beruházások zajlottak, és a fejlődés is megállíthatatlannak tűnt, de így is óriási volt a lakáshiány; a lakbérek az egekben jártak, kialakultak az első nyomortelepek.
| ||
Nem csoda, hogy ettől jelentősen felértékelődtek a fővároshoz közeli települések is, amelyek más-más módon, de mindenképpen Budapesthez kapcsolódva váltak egyre nagyobbá és modernebbé. Újpesten 1870-ben 7 ezren sem éltek, negyven évvel később 55 ezer lakosával már az ország egyik legnépesebb városa volt, az 1897-ben alapított Erzsébetfalva, a mai Pesterzsébet lakóinak száma 1900 és 1910 között 17 ezerről 30 ezerre nőtt.
| 23+1 1950. január 1-jével Budapesthez csatolták Budafok, Csepel, Kispest, Pesterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota és Újpest városokat, illetve Albertfalva, Békásmegyer, Budatétény, Cinkota, Mátyásföld, Nagytétény, Pesthidegkút, Pestszentimre, Pestújhely, Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákosliget, Rákosszentmihály, Sashalom, Soroksár nagyközségeket. 1953-ban még egy falu, a Csepel-szigeti Háros is Budapest, azon belül a XXI. kerület része lett. Addig 14 kerülete volt Budapestnek, az egyesítés után számuk 22-re nőtt. Érdekesség, hogy míg korábban Belváros-Lipótváros volt a IV. kerület, 1950-től már Újpest. 1994-ben Soroksár „önállósította” magát, és lett Budapest XXIII. kerülete. |
Néhány településen továbbra is a mezőgazdaság dominált, de többségükben nagyszabású iparosítás kezdődött: az alacsonyabb telekárak, az alacsony helyi adók és az olcsó munkaerő mind-mind arra ösztönözte a vállalkozókat, hogy ne Budapest határain belül létesítsenek ipari üzemeket, hanem Kispesten, Csepelen, Rákospalotán.
A fővárosi agglomeráció jelentőségét már az akkori szakemberek is felismerték, és miután London, New York és Párizs mintájára 1892-ben létrehozták Nagy-Bécset, hamarosan előkerültek a Nagy-Budapestről szóló elképzelések is, bár ennek akkoriban még leginkább közbiztonsági okai voltak, ugyanis a rendőrség létszáma nem állt arányban a lakosság – és az iparosodással és városiasodással együtt járó bűnözés – növekedésével. A leginkább Újpest beolvasztása volt terítéken, de Rákospalota, Pestújhely, Csepel és Budafok ügye is előkerült.
| ||
1902-ben megszületett az első Nagy-Budapest-ellenes felszólalás is, Palóczy Antal közölte a Budapesti Építési Szemlében. A jeles építész és városrendező azzal érvelt, hogy az osztrákok példája azért nem alkalmazható nálunk, mert a „kis” Budapest 2000 hektárral még így is nagyobb, mint a 40 település összevonásából született Nagy-Bécs. „Az említett és sok más város ugyanis azzal terjeszkedett és nagyobbodott, hogy a szűk területen felépített városhoz új, meg újabb külső telepedéseket csatoltak hozzá, olvasztottak bele.
Azaz: a városi telepedés céljára már teljesen kihasznált területek szukcesszíve csatoltattak egybe. Budapest rengeteg területe azonban távol áll még attól, hogy egészében városi telepedést képezzen” – írta Palóczy, ami ugyan igaz volt, de az illetékeseket nem győzte meg. Legalábbis erre utal, hogy négy évvel később Bárczy István főpolgármester már hivatali esküjén kijelentette, hogy foglalkozni kell a „a főváros körül fekvő községek közigazgatási csatolásának kérdésével”, amelynek részleteit tanácsnoka, Harrer Ferenc dolgozta ki.
| ||
„A községi bekebelezés azt jelenti, hogy a szomszédos községek a fővárossal teljesen egybeolvadnak. Ily bekebelezésről elsősorban a városias jellegű községeknél lehet szó, így különösen Újpest, Rákospalota, Rákosszentmihály, Erzsébetfalva, Albertfalva, Budafok és Kistéténynél. E községek külön vagy többen egybekapcsolva, de talán még célszerűbben a jelenlegi fővárosi kerületek külső részeivel kombinálva, a főváros újabb közigazgatási kerületeit alkotnák” – írta Harrer 1908-ban a Városi Szemlében megjelent Nagy-Budapest című tervezetében, amelyben sorra vette az összes környéki település fejlődési lehetőségeit.
A tanácsnok szerint azért hibás Budapest nagy területét emlegetni, mert „a bekapcsolási probléma nem abban áll, hogy a városias költséges berendezések a fejletlen vidékre kiterjesztessenek, hanem abban, hogy a várossal összefüggő terület felett való rendelkezési joggal a koncentráltabb városfejlődés biztosíttassék”.
Demarkációs vonal
Az első világháborút követő gazdasági és politikai káoszban Budapest fejlődése lelassult, csökkentek a nagy ívű beruházások, jóval kevesebb bérház épült, nem volt pénz a tömegközlekedés, a közművek fejlesztésére. De amíg a főváros vergődött, addig egy sor környéki település elsősorban Dél-Pesten még a háború előttinél is gyorsabb fejlődést produkált. Csepelen, Pesterzsébeten, Pestszentlőrincen, Kispesten sorra nyíltak újabb és újabb üzemek, és akik itt kaptak munkát, gyakran oda is költöztek Budapestről. Mások csak az olcsóbb lakbérek, egyáltalán az „olcsóbb élet” reményében érkeztek.
| ||
Beszédes adat, hogy míg Budapest lakossága 1920 és 1930 között 78 ezer fővel emelkedett, az agglomerációé 135 ezerrel, ami az 1930-as népszámlálási adatokat figyelembe véve különösen magas növekedés, hiszen a fővárosban ekkor több mint 1 millióan éltek, míg a környéki lakosok száma még így sem érte el az 500 ezret.
„A törvényhatóságnak még elképzelése sincs arra, miként illeszkedjék be a főváros a környezetébe; érdektelenül és tanácstalanul szemléli a perifériáján keletkező városok alakulását az ezzel járó mind több és nehezebb problémával együtt, és megelégszik azzal, hogy irtózik a Nagy-Budapest megvalósításától” – írta keserűen 1932-ben Harrer Ferenc, aki ekkor már a Fővárosi Közmunkák Tanácsának (FKT) tagjaként próbált érvényt szerezni több évtizedes ötletének.
Úgy tűnik, kritikája végül meghallgattatott, három évvel később ugyanis Kozma Miklós belügyminiszter asztalára három, különféle Nagy-Budapest-koncepció került: Budapest közigazgatási egyesítése a környező településekkel; e települések összefogása egymással, Budapest bekapcsolása nélkül; valamint egy olyan hatóság alapítása, amely a közös ügyeket egységesen felügyeli, irányítja.
| ||
„Budapest és Újpest, vagy Budapest és Kispest határa ma egy közigazgatási demarkációs vonal, amelynek az életben semmi nyoma nincsen többé. Budapest lakosságának egy elég jelentékeny része a környékvárosokban keresi meg kenyerét, és a perifériák lakosságának még sokkal jelentékenyebb része indul el reggelenként budapesti munkahelyére.
Többször tízezer adóalany kapja fizetését vagy bérét az egyik autonómia területén, míg lakása a másik autonómia területén van” – írta a Magyar Hírlap 1935-ben, de még ennél is abszurdabb helyzet volt, hogy a főváros a perifériákat érintő döntéséket hozott, vagy éppen fordítva, a lényeg, hogy mindenféle tárgyalás, egyeztetés nélkül, mivel a közigazgatásban a környéki településeknek semmi köze nem volt Budapesthez. Mátyásföld ugyanúgy Pest megyéhez tartozott, mint Ceglédbercel.
| ||
A „fizikai egybeolvasztást” az illetékesek anyagi okokra hivatkozva vetették el, de a városrendezésről szóló 1937-es VI. törvénycikk némi előrelépést hozott. Az új törvény szerint „a városias kialakításra szánt területet, továbbá az általános és részletes rendezési tervet Budapest székesfővárosra és környékére vonatkozóan a Fővárosi Közmunkák Tanácsa állapítja meg”, de ezt megelőzően „az illető város vagy község (…) képviselő-testületét köteles meghallgatni”, ami azt jelentette, hogy legalább a városrendezés és az építésügy problémáit ettől fogva összevontan kezelték.
Ekkor váltak hivatalossá a „Nagy-Budapest” és a „Budapest székesfőváros környéke” kifejezések is, a belügyminiszter pedig kijelölte azokat a településeket, amelyek „környéknek számítottak”. (A kijelölt 22 város és falu közül csak Vecsés nem lett később Budapest része.)
1940-ben Harrer Ferenc vezetésével elkészült Budapest városrendezési programja, 1942-ben pedig Szendy Károly polgármester neve alatt jelent meg – bár a nyilvánosság elől elzárva – a Tanulmány Nagy-Budapestről, egy olyan gyakorlati útmutató, amely Nagy-Budapestet illetően már nemcsak homályos célokat, problémákat említ, de konkrét beruházási igényt is.
Szendy az FKT „gondozásában” lévő települések mellett Budakeszit, Nagykovácsi és Solymár bizonyos részeit és a Szentendrei-sziget déli csúcsát is Budapesthez rendelte volna. A háborús évek ellenére a kormány 1944 februárjában megbízta a fővárost, hogy Szendy tanulmányából készítsenek törvénytervezetet, de ebből semmi nem lett a német megszállás miatt.
12 napos határidő
A háború után már 1945 júliusában felállt egy munkabizottság az újjáépítés alapjául szolgáló városfejlesztési terv kidolgozására, de ugyanők vették kézbe Nagy-Budapest ügyét is. Az összevonásnak továbbra is Harrer Ferenc maradt az élharcosa, aki úgy nyilatkozott, hogy az új városfejlesztési program „már Nagy-Budapest elgondolásában, vagyis Budapestet és városiasan kialakult környékét egységes településnek véve készült”.
De mivel a korabeli közvélemény-kutatások szerint az agglomerációban élő lakosság inkább elutasította, mintsem támogatta volna az összeolvadást, hiába volt készen a „Nagy-Budapest forgatókönyv”, a településekre lebontott részleteket még ki kellett volna dolgozni. Noha a pártok mindegyike támogatta az elképzelést, azt egyik sem tartotta célszerűnek, hogy az 1947-es választásokon komolyabban elővegye. De két év múlva, amikor a kommunisták hatalomra kerültek, már nem számított a „finomhangolás”.
Az Országgyűlés 1949. december 20-án szavazta meg a „Budapest főváros területének új megállapításáról” szóló, 1949. évi XXVI. törvényt, amely öt rövid paragrafussal intézte el a majd’ fél évszázados problémát. Mindennél többet mond, hogy a bevezetőjéül szolgáló propagandaszöveg (Lásd a Dolgozók kérték című keretes írást) hosszabb, mint a törvény teljes szövege. A törvény alapján a felsorolt települések elveszítették önállóságukat, de ugyanez állt Budapestre is, mivel az addigi önkormányzati feladatköröket „az állami szakigazgatási szervekre” bízták. Nem volt vita, 12 nappal a törvény megszavazása után már egy új főváros lépett az „ötvenes” évekbe.
| A dolgozók kérték „A nagytőkések és földbirtokosok népellenes államhatalma évtizedeken keresztül gátolta a Budapesttel szomszédos – főleg munkáslakta – településeknek a fővárossal történő egyesülését. A múlt reakciós rendszere ezzel is megakadályozni törekedett az ország központjában, a főváros önkormányzatában a munkásosztály politikai befolyásának érvényesülését. (…) A főváros és a környező települések dolgozóinak évtizedes vágya válik most valósággá azzal, hogy a Magyar Népköztársaság országgyűlése megteremti a fővárossal egy gazdasági egységet képező városok és községek közigazgatási egységét.” (Részlet az 1950. évi XXVI. törvényből) |
(Nyitókép: Budapest látképe a Halászbástyáról a Belváros felé. Fotó: Fortepan/Horváth Márton)
