A blogról

  • Kovács Eszter Málna
  • 2013. június 20.

Magyar Mandarin

Felhősárkány mancsonként öt karommal, lótuszvirág és őszibarack. Mi más jelenne meg az ember szeme előtt, amikor csukott szemmel a térképre bök, s keresztezett ujjakkal a háta mögött azt kívánja, hogy kaland és szeszély minél messzebbre sodorja?

Nos, nem ez. Kínára böktem, és itt vagyok, nincs virág és nincs barack. Sárkány van, a császár jelképe. Hal. Teaház. Művészet a gyárban. Dübörgő város. Több mint húszmillió állandó polgár, aki dudál és biciklizik, taxiba ül, vagy alszik a metrón. Nem fél, kap levegőt, maszkban jár, ünnepel. Örül, hogy itt él. Nem járt nyugatabbra. Nem ismer engem. Sosem derült, vagy olvasott a soraim közt, aligha hallott az éterben. Ahogyan ez nagyon sok honfitársamra is igaz, de ez most nem róluk szól. Szándékaim szerint inkább nekik.

Azoknak, akik nyitottak Kínára, és akiknek nem elég – vagy épp túl sok – az útikönyvszag meg az életkép. Meg e kettő együtt. Akiknek Karinthy Ferenc szavával „kell bele az a kis gikszer, kancsal rím, fals, parányi disszonancia, rendhagyó mutáció, amitől egyszerre átmelegszik, lélegezni, élni kezd.”

Figyelmébe ajánljuk

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.