Nos, nem ez. Kínára böktem, és itt vagyok, nincs virág és nincs barack. Sárkány van, a császár jelképe. Hal. Teaház. Művészet a gyárban. Dübörgő város. Több mint húszmillió állandó polgár, aki dudál és biciklizik, taxiba ül, vagy alszik a metrón. Nem fél, kap levegőt, maszkban jár, ünnepel. Örül, hogy itt él. Nem járt nyugatabbra. Nem ismer engem. Sosem derült, vagy olvasott a soraim közt, aligha hallott az éterben. Ahogyan ez nagyon sok honfitársamra is igaz, de ez most nem róluk szól. Szándékaim szerint inkább nekik.
Azoknak, akik nyitottak Kínára, és akiknek nem elég – vagy épp túl sok – az útikönyvszag meg az életkép. Meg e kettő együtt. Akiknek Karinthy Ferenc szavával „kell bele az a kis gikszer, kancsal rím, fals, parányi disszonancia, rendhagyó mutáció, amitől egyszerre átmelegszik, lélegezni, élni kezd.”
