Chiliszósz a szemben

  • Kovács Eszter Málna
  • 2013. június 26.

Magyar Mandarin

A pekingi utcákat járva úgyis a legtöbbször afféle nagyon-nagyon különböző csodabogárnak tűnhetek, aki nem köp az utcán, nem pisil, és csak a saját nyakát tekergeti a fazék fölött, nem a kopasztott kacsáét.

Minden ember életében felvirrad a nap, amikor rájön, hogy már nem akar annyira különbözni. Velem például Peking nyugati részén, egy kis nappaliban, a kanapé mellett esett meg, 2013 májusában. Akkor már nagyjából egy hete laktam a „kínai nemzetközi rádió”* szakértőinek fenntartott, lazán a temető mellé száműzött betonrengetegben, ahol egymás mellett él arab és orosz, thai és kubai, magyar, angol, nigériai, német, görög és még sok más, csak kínai nem. Ők maximum irodát bérelnek itt.

false

A tompa, őszinte üvöltés hidegzuhanyként ért – nem tudtam hogy ember, állat, netán elszabadult őselem okozta (hiszen itt Kínában mindegyik előfordulhat) –, aztán negyvenes, póthajbevarrás előtt álló, kötött sapkában ebédelő lakótársnőm egy hangtalan káromkodás után elárulta. A szokásos (!) gond van csupán: az ázsiai tészta(leves) pálcikára/villára csúszó, chiliszószban és erős, karakán fűszerekben úszó, pálcára/villára húzott kis falatjáról a chili a szemébe fröcskölt, miközben be akarta kapni. És ez bizony épp annyira fáj, mint amennyire azt a tompa, erőteljes, de legfőként fájdalmas üvöltése mutatta, pláne, hogy most majd milyen nehéz lesz a sminkkel együtt kimosni, és még milyen sokáig fájni fog.

Hányszor, de hányszor gondolkodtam el azon, hogy vajon csak én eszem-e így az apró, hagyományosan kék színű, sárkányos motívumokkal díszített, ma már inkább kemény műanyag, mint porcelán csészécske leveses-tésztás tartalmát! Csak velem esik-e meg, hogy „chiliszósz kerül a szembe”? Az arcomra, a ruhámra, a kezemre, a hajamra, a földre, a szemben ülőre, az egész világra?

Ott értettem meg, hogy nem kérdés többé, hogy minden, ami velünk itt megesik – akár örömteli, akár szomorú, depresszív, addiktív, esélyes vagy esélytelen –, az egészen-egészen egyforma élményanyag, és felfoghatatlanul egyforma minden Kínába vetődött idegennek. Innentől biztos voltam abban, hogy a Pekingben körülöttem, velem élő „külföldiek” valószínűleg hozzám hasonlóan reagáltak az utcán nagyot köpő, majd a kezében lévő kacsanyakon még egyet csavaró utcai árus bácsira; a piroson nyolcvan közeli sebességgel áthajtó sárga taxira és az ablakából kilógva nevető katonára, vagy a száguldó metrószerelvény belsejében a parányi, megfelelő helyen kivágott nadrágból a földre pisilő kisgyerekre. Nem ismerem a történeteiket, így olykor megfejteni sem tudom, mi vihette rá őket, hogy családot, gyereket hátrahagyva (vagy pont nem hátrahagyva) egy kínai nagyváros olykor képtelen dimenziójába helyezzék útlevelüket, sárga- ill. fehércsekkjeiket, nagy kondérban továbbgondolható családi receptjeiket, és mindazt, amitől odahaza szabadulni akartak.

false

Noha Robert Walser svájci író is megmondta, hogy „minden észbeli képességekkel rendelkező egyént boldoggá kell, hogy tegyen, hogy nem üt el az átlagtól”, az átlag esetemben az a sok száz, sok százezer úttörő kalandor, aki hozzám hasonlóan valami miatt Kínába jött, és örömmel konstatáltam, hogy tőlük a legkevésbé sem ütök el. Már nem is kell elütnöm! Hiszen a pekingi utcákat járva úgyis a legtöbbször afféle nagyon-nagyon különböző csodabogárnak tűnhetek, akit még ma is megbámulnak, mert más szemmel bámul. Vagy csak azért, mert nem köp az utcán, nem pisil, és csak a saját nyakát tekergeti a fazék fölött, nem a kopasztott kacsáét.

** A Kínai Nemzetközi Rádió tulajdonnév is, de itt szándékosan nem úgy használom.

A szerző a Kínai Nemzetközi Rádió munkatársa. Korábban szabadúszó újságíróként dolgozott – egyebek mellett a Magyar Narancsnak is.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.