Chiliszósz a szemben

  • Kovács Eszter Málna
  • 2013. június 26.

Magyar Mandarin

A pekingi utcákat járva úgyis a legtöbbször afféle nagyon-nagyon különböző csodabogárnak tűnhetek, aki nem köp az utcán, nem pisil, és csak a saját nyakát tekergeti a fazék fölött, nem a kopasztott kacsáét.

Minden ember életében felvirrad a nap, amikor rájön, hogy már nem akar annyira különbözni. Velem például Peking nyugati részén, egy kis nappaliban, a kanapé mellett esett meg, 2013 májusában. Akkor már nagyjából egy hete laktam a „kínai nemzetközi rádió”* szakértőinek fenntartott, lazán a temető mellé száműzött betonrengetegben, ahol egymás mellett él arab és orosz, thai és kubai, magyar, angol, nigériai, német, görög és még sok más, csak kínai nem. Ők maximum irodát bérelnek itt.

false

A tompa, őszinte üvöltés hidegzuhanyként ért – nem tudtam hogy ember, állat, netán elszabadult őselem okozta (hiszen itt Kínában mindegyik előfordulhat) –, aztán negyvenes, póthajbevarrás előtt álló, kötött sapkában ebédelő lakótársnőm egy hangtalan káromkodás után elárulta. A szokásos (!) gond van csupán: az ázsiai tészta(leves) pálcikára/villára csúszó, chiliszószban és erős, karakán fűszerekben úszó, pálcára/villára húzott kis falatjáról a chili a szemébe fröcskölt, miközben be akarta kapni. És ez bizony épp annyira fáj, mint amennyire azt a tompa, erőteljes, de legfőként fájdalmas üvöltése mutatta, pláne, hogy most majd milyen nehéz lesz a sminkkel együtt kimosni, és még milyen sokáig fájni fog.

Hányszor, de hányszor gondolkodtam el azon, hogy vajon csak én eszem-e így az apró, hagyományosan kék színű, sárkányos motívumokkal díszített, ma már inkább kemény műanyag, mint porcelán csészécske leveses-tésztás tartalmát! Csak velem esik-e meg, hogy „chiliszósz kerül a szembe”? Az arcomra, a ruhámra, a kezemre, a hajamra, a földre, a szemben ülőre, az egész világra?

Ott értettem meg, hogy nem kérdés többé, hogy minden, ami velünk itt megesik – akár örömteli, akár szomorú, depresszív, addiktív, esélyes vagy esélytelen –, az egészen-egészen egyforma élményanyag, és felfoghatatlanul egyforma minden Kínába vetődött idegennek. Innentől biztos voltam abban, hogy a Pekingben körülöttem, velem élő „külföldiek” valószínűleg hozzám hasonlóan reagáltak az utcán nagyot köpő, majd a kezében lévő kacsanyakon még egyet csavaró utcai árus bácsira; a piroson nyolcvan közeli sebességgel áthajtó sárga taxira és az ablakából kilógva nevető katonára, vagy a száguldó metrószerelvény belsejében a parányi, megfelelő helyen kivágott nadrágból a földre pisilő kisgyerekre. Nem ismerem a történeteiket, így olykor megfejteni sem tudom, mi vihette rá őket, hogy családot, gyereket hátrahagyva (vagy pont nem hátrahagyva) egy kínai nagyváros olykor képtelen dimenziójába helyezzék útlevelüket, sárga- ill. fehércsekkjeiket, nagy kondérban továbbgondolható családi receptjeiket, és mindazt, amitől odahaza szabadulni akartak.

false

Noha Robert Walser svájci író is megmondta, hogy „minden észbeli képességekkel rendelkező egyént boldoggá kell, hogy tegyen, hogy nem üt el az átlagtól”, az átlag esetemben az a sok száz, sok százezer úttörő kalandor, aki hozzám hasonlóan valami miatt Kínába jött, és örömmel konstatáltam, hogy tőlük a legkevésbé sem ütök el. Már nem is kell elütnöm! Hiszen a pekingi utcákat járva úgyis a legtöbbször afféle nagyon-nagyon különböző csodabogárnak tűnhetek, akit még ma is megbámulnak, mert más szemmel bámul. Vagy csak azért, mert nem köp az utcán, nem pisil, és csak a saját nyakát tekergeti a fazék fölött, nem a kopasztott kacsáét.

** A Kínai Nemzetközi Rádió tulajdonnév is, de itt szándékosan nem úgy használom.

A szerző a Kínai Nemzetközi Rádió munkatársa. Korábban szabadúszó újságíróként dolgozott – egyebek mellett a Magyar Narancsnak is.

Neked ajánljuk