Az egészségügy alapvető kérdéseire kellene először válaszolni, ahelyett, hogy a tűzoltással foglalkozunk. A zavar fenntartása a politikának is érdeke.

Sokféle kritika éri a hazai egészségügyet. A kritika egy része a lakosoktól, betegektől irányul az ellátórendszer, az egészségügyi dolgozók és az egészségügy szabályozását, finanszírozását, működtetését intéző kormány és NEAK/OEP felé. A kritikák másik része, hogy a kormány kritizálja a „saját” egészségügyi rendszerét a hálapénz miatt, a feleslegesnek mondott vizsgálatok és kezelések miatt.

A szakpolitikusok általában tömörebben fogalmaznak: „minden rendben, világszínvonalú” vagy „tönkretették”.

Lassan ideje lenne lépésről lépésre elemezni, hogy mi a bajok gyökere, majd erre alapozva lépéseket tenni egy tisztességes, mindenki számára elérhető, a lakosok egészségi állapotának megőrzésében és helyreállításában jeleskedő egészségügyi rendszer felé. Vágjunk bele!

Az alapkérdés továbbra is az: vajon az egészségügyi ellátás szolgálat vagy szolgáltatás?

Ha szolgálat, mint a papok, tanítók, bírák, katonák, rendőrök stb. szolgálata, akkor állami, akkor bértábla van, és azt kell meghatározni évente, hogy melyik (köz)szolga bértáblája hogyan viszonyul az alaptáblához. Mondjuk az orvosoknál az alapot szorozzuk meg 3,345-del. Ez egyszerű, kiszámítható és automatikus. Nem azt nézzük, hogy mennyi pénze van a pénzügyminiszternek, hanem azt, hogy mennyit kell biztosítania az éves költségvetésben e célra.

Ha pedig szolgáltatás, akkor a munkaerő ára része a szolgáltatás költségének ugyanúgy, mint a penicillin, a géz, az ultrahanggél és a CT-készülék csöve, amortizációja, no, meg az a bevételi többlet, amit a fejlesztésekre lehet fordítani. Ezeket a költségeket évente kell felmérni szakterületenként, szakmánként stb. ugyanúgy, ahogy a zöldséges is tudja, hogy mennyiért veszi és adja a gyümölcsöket, mennyi a villanyszámla és mennyi a segéd úr bére.

Itt és most egyik sincs, katyvasz van.

E lényegi kérdés helyett foglalkozunk viszont az egészségügyi hiánygazdaság miatt szükségszerű hálapénzzel, aminek megtartása ma is a politika alapérdeke annak érdekében, hogy kussoljunk, miközben hangoztatjuk, hogy el vele.

Azt is észreveheti a figyelmes szemlélő, hogy az egészségügyben is eltűnőben a szolidaritás. Egyfelől a magasabb jövedelműek képesek leginkább elkerülni a valós vagyoni helyzetükhöz illő közteherviselést, képesek az adó- és járulékkerülésre, és élvezik az egykulcsos adó, az egykulcsos járulék és az adó- és járulékkedvezmények minden előnyét. Másfelől telik a gazdagabbaknak arra, hogy több vagy kevesebb vagyonuk, jövedelmük kisebb-nagyobb részéből hálapénzzel vagy fizetős hazai és külföldi gyógyítókhoz fordulva előnyhöz jussanak az egészségügyi ellátások terén. Nem meglepő ezek után, hogy a keresettebb orvosok és nővérek a magánszolgáltatásban keresik megélhetésüket, különösen, ha hiányszakmákban dolgoznak. És ne feledjük: ma már szinte minden szakma hiányszakma.

A katyvasz azért is egyre katyvaszabb, mert nincs semmiféle fogyasztóvédelmi, orvosszakmai kontroll a magánszolgáltatások, de a közfinanszírozott ellátások terén sem. Ezt szeretné megszüntetni(?), álcázni(?) néhány szövetkezett magánszolgáltató önellenőrzése, ami azonban nyilvánvalóan nem helyettesítheti a hiányzó hatósági fogyasztóvédelmet.

Ha tévedek, annak első jele a válasz lesz a fenti kérdésre – a politika részéről. Annak a politikának a részéről, melynek viszonyulnia kell a hálapénzhez képest és a mindenhez képest hihetetlen mértékű és sebességű gazdagodáshoz, amit a 100 leggazdagabb magyar és további ezer körében láthat az egyre magasabb kerítések mögött eltűnő, egyre nagyobb autók utasainak körében.

Kövesse a Magyar Narancs egészségügyi blogját! Materia Medica – minden szerdán a magyarnarancs.hu-n.

Materia Medica

A Magyar Narancs új, egészségügyi problémákkal foglalkozó blogja. Fogyasszák egészséggel!