Egyszer egy depressziós fórumon, ahol ki-ki a gyógyszerekkel kapcsolatos élményeiről beszélt, egy bejegyzésre bukkantam, amelynek lényege nagyjából ez volt: „mindig depressziós voltam, teljes sötétben éltem, el sem tudtam képzelni, hogy ez is lehetséges, de most, 67 évesen kaptam gyógyszert, amely segít! Elkezdhetek élni! Végtelen hálás vagyok!”
Ezt a 67 éves nőt, aki elkezdhet végre élni, és ezért végtelenül hálás, akkoriban sajnáltam a fiatalabbak jellemző ostobaságával. Most hirtelen eszembe jutott megint. 67 évesen el akar kezdeni élni, 67 évesen örül és hálás az életnek. Nem sértődik meg. Él. Néz előre, és boldog. Ezt a képességet kívánom mindnyájunknak.
Talán, mert valaki azt írta nekem – maga sem fiatal –, hogy nem lehet biztos benne, de úgy érzi, megmentettem az életét.
Talán, mert a kedvesem megkérdezte tőlem, „arra a rövid időre” már minek szabályoztatom a fogam.
Talán, mert áttekintettem a ruhatáram, és úgy döntöttem, hogy a feléhez már akkor is öreg vagyok, ha ez nem látszik rajtam.
Talán, mert közeledem ahhoz az életévhez, amikor anyám haldoklani kezdett.
