Képzeljünk el egy Munkácsy-képet! Homályos barlang, szórt fény világítja meg a jelenetet – valahol hátul is van a barlangnak bejárata, vagy innen bentről néznénk mi is? A tigris a földön hever, körötte a törzs tagjai a kétségbeesést nagy, komikus gesztusokkal fedve agitálják a Civilizáció Végrehajtóit. A Civilizáció Végrehajtói fiatalok, mindkét nembéli van közöttük, a kék egyenruha kölcsönöz nekik némi hivatalosságot – elhivatottságot nem. A kép bal oldalán kissé elfordulva látjuk egyikőjüket, amint kezét az oldalán lógó gumiboton nyugtatja, mintha innen merítene önbizalmat.
A Tigris Törzs szóvivője nem fiatal, de nem is öreg köpcös férfi, akivel váltottam már pár szót korábban mentemben – most ismerem fel –, a Törzs tréfamestere. Tigris helyett volt már macijuk, élő kutyájuk, sőt egyszer egy egész plüssállat-kiállításuk is. A vörös arcú Asszony a barlang falának dőlve hallgat, az Öreg szomorúan áll a tigris mellett. Nem szedelőzködnek, de értik, hogy itt az út vége. Talán itt fognak meghalni, a mozgó lépcsőzet mellett?
Obszcén jelenet, mindenki elfordul. Én nézem a tigrist. Nagyon megszoktam már, hiányozni fog. Az Urat itt Tóthnak hívják, Tóth Józsefnek. Értem, hogy mindent a Civilizációért tesz, a Törzsnek és a tigrisnek semmi helye itt. Félénken megjegyzem, csak bele a szórt fénybe, hogy nem büdösek, nem ide pisálnak. A kék Végrehajtók nem figyelnek, végrehajtanak.
A Civilizáció nyűgét cipelem, nincs erőm odamenni és megkérdezni, hol lesz ezután a Tigris Törzs, milyen rezervátumba száműzik őket. A nem merés abból fakad, hogy a Civilizáció részének érzem magam. Azt sem tudom, a Civilizációban sem tanítják, hogy kell a Tigris Törzzsel beszélni. Egyszer azért beszélgettem velük. Ezt a tudást majd átadom az unokáimnak.
