Interjú + kritika

„A kiváltságosok luxusa”

Agnieszka Holland filmrendező

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2020.12.06 17:25

Mikrofilm

Már itthon is látható a Jan Mikolášek gyógynövényszakértő orvos ellentmondásos személyiségéről készített életrajzi film, Csehország idei Oscar-nevezettje, a Sarlatán. A lengyel rendezővel a bretagne-i házában a 20. századi diktatórikus rendszerekről, történelmi bűnökről, kelet-európaiságról beszélgettünk, de szóba került az SZFE, a #metoo és a Polański-ügy is.

Magyar Narancs: Jan Mikolášek az 50-es évekig emberek tömegeit gyógyította, köztük náci vezetőket, Antonín Zápotocký kommunista miniszterelnököt, államfőt. Egyaránt tartották fenoménnak és kuruzslónak. Mi vonzotta ebben a kevéssé ismert életútban?

Agnieszka Holland: Az emberi test és a természet kapcsolata, a nem tudományos módszerek használata engem is érdekel. Marek Epsteintől, akivel a Jan Palachról szóló filmet csináltam, kaptam egy remek forgatókönyvet. Mikolášek személyes történetén keresztül kirajzolódik a kelet-európai emberek sorsa a 20. század első felében. A túléléshez alkalmazkodni kell, sőt konformistának lenni a váltakozó rezsimek alatt. A másik téma, ami érdekelt, hogy milyen árat fizet valaki a „természetfeletti” vagy kivételes képességeiért. Jan Mikolášek minden szempontból kilógott a környezetéből. A politikai hatalomnak szúrta a szemét a nácizmus alatt éppúgy, mint a kommunista érában. Be akarták szervezni, üldözték, letartóztatták, bíróság elé állították, börtönbe zárták. 1964-ben nyerte vissza a szabadságát, utána felhagyott a gyógyítással, és feledésbe merült a neve.

MaNcs

 
Agnieszka Holland filmrendező / Fotó: Europress Fotóügynökség

MN: Évtizedekkel fiatalabb asszisztensével, František Palkóval folytatott homoszexuális kapcsolata fikció?

AH: A Sarlatán egyben rendhagyó és fájdalmas szerelmi történet is, amelyhez a lehető legintimebb megközelítést kerestem. Viszonylag keveset tudunk Mikolášek rejtőzködő, titkos magánéletéről. Tanúvallomások, újságcikkek, tárgyalási dokumentumok és titkosszolgálati dossziék szolgáltak támpontul. Az asszisztenséről a dédunokájának az emlékei és Mikolášek hivatalos önéletrajza alapján állt össze az, hogy szorosabb kapcsolatban állhattak egymással. A két férfi alakjának az ellentétére építettük fel ezt a titkos viszonyt. František a fiatalság, a szépség, a spontaneitás fényét sugározza, Mikolášek rideg modorú, hirtelen haragú, magányos farkas, tele önmarcangolással, fojtott vadsággal. Bűntudattal, vezekléssel élte meg a szerelmi szenvedélyt, képtelen volt elfogadni, hogy az erősebb nála.

MN: Miért ragaszkodott a címhez?

AH: Egyrészt a sarlatánnak a legtöbb nyelven ugyanaz a jelentése. Másrészt meg akartam hagyni valami kétértelműséget Mikolášek megítélésében. Sarlatánság vádjával indítottak ellene a kommunisták propaganda-hadjáratot, és utalni akartam arra is, hogy az érzelmek terén sarlatánnak tartotta magát, nem tudta igazán kifejezni az érzéseit.

MN: Jan Palachról, a prágai tavasz tragikus hőséről készített filmje után, a Sarlatán immár a második cseh gyártású filmje. Csehország több szempontból is meghatározó állomás a pályáján.

AH: A fiatalságom, az eszmélésem meghatározó éveit Prágában töltöttem. Tizenhét évesen vettek fel a FAMU-ra (Filmová a televizní fakulta Akademie múzických umění v Praze; cseh filmfőiskola, egyebek mellett a cseh új hullám bölcsőjea szerk.). A 60-as években a cseh új hullám mellett erotikus, politikai, társadalmi hatások szempontjából is ott értem felnőtté. Megéltem a szovjet csapatok bevonulását, fájdalmamra lengyel honfitársaim is részt vettek a prágai tavasz elfojtásában. Csatlakoztam az egyetemisták tiltakozó mozgalmához, lázadásához, politikai fogolyként meg is jártam miatta a börtönt. Ezek a tapasztalatok formáltak emberré, nagy események tanújává, filmessé. A Sarlatán forgatásakor egy csomó emlék előtört belőlem, nem véletlen, hogy Mikolášek börtöncelláját egy az egyben arról a celláról mintáztam, ahol néhány hetet töltöttem.

MN: Lengyelországból is politikai okok miatt kellett távoznia…

AH: A Szolidaritás mozgalom aktivistájaként nem volt más választásom. 1981-ben, közvetlenül a hadiállapot bevezetése előtt hagytam el az országot, mielőtt Jaruzelski kormányfő lett. Politikai emigránsként kerültem Franciaországba. A lányom tanulmányai miatt maradtam Párizsban, de közben sok időt töltöttem Amerikában is. Francia, lengyel, amerikai állampolgár vagyok. Visszajárok Varsóba, és továbbra is mindig elmondom a véleményemet a lengyelországi politikai viszonyokról.

MN: Orwell Állatfarmja, a sztálinizmus szatírája köszön vissza legutóbbi filmjében, a Mr. Jonesban. Vajon Putyin ukrajnai beavatkozása késztette arra, hogy az ukrajnai éhezésekről készítsen filmet, illetve Gareth Jones brit oknyomozó újságíróról, aki elsőként tudósított erről?

AH: Igazságtalannak és veszélyesnek vélem, hogy világviszonylatban még mindig nem tisztázott a sztálinizmus bűneinek nagyságrendje, kegyetlensége. A sok millió áldozatot követelő ukrajnai népirtás volt ezek közül a legkegyetlenebb. Úgy éreztem, hogy igazságot kell szolgáltatni a holodomor áldozatainak. A harmincas évek első felében a Szovjetunió a nyugati médiában többnyire elismerő, dicsérő jelzőket kapott. A jól irányzott propagandának köszönhetően sikerült elhitetni, hogy Sztálin képes kivezetni országát a munkanélküliségből, a pénzügyi összeomlásból. A másik ok, amiért ehhez a témához nyúltam, az a régmúlt bűneinek a párhuzama a mával. Ébresztőnek, vészcsengőnek szántam a filmet. Azt tapasztaljuk manapság, hogy a Putyin-típusú vezetőknek vízióik vannak, amelyeket Európa ún. demokratikus országaiban is terjesztenek, hogy megtévesszék, manipulálják a közvéleményt. A politikusok gyávasága és a társadalmi közöny találkozásából pedig minden további nélkül újra létrejöhetnek totalitárius rendszerek. A fasizmus és az önkény új formáit láthatjuk. A baloldal szerepe, ha úgy tetszik, történelmi felelőssége abban rejlik, hogy ha megfeledkezik a sztálini kommunizmus eredendő ideológiájáról, akkor megismétlődnek a múltnak ugyanazon hibái.

MN: Az európai filmesek nevében ön is csatlakozott az SZFE autonómiája ügyében tett nyilatkozathoz.

AH: Az egyetemek, kiváltképpen a művészképző egyetemek függetlensége evidencia, a tanítás, az önkifejezés, a véleménynyilvánítás szabadsága miatt. Magyarország „legnagyobb embere” autoriter személyiség, mindent személyesen akar kontrollálni. Elviselhetetlen lehet számára, hogy még mindig akad olyan szegmense a magyar társadalomnak, ahol szabad emberek a szabadságot akarják érvényre juttatni. Az SZFE körüli történések hasonlítanak a CEU ügyére, de az nem keltett akkora tiltakozást a közvéleményben. Mi, külországi alkotók nem tehetünk mást, mint hogy a szolidaritásunkról biztosítjuk az egyetem polgárait, de akár Magyarország, akár Lengyelország esetében a társadalom, az állampolgárok dolga, hogy megvédjék a jogaikat, az értékeiket. Feltéve, hogy azok fontosak számukra.

MN: A keleti blokk női rendezőinek sorában együtt szokták emlegetni Mészáros Mártával vagy Věra Chytilovával. Milyen a kapcsolata a magyar filmesekkel?

AH: Mészáros Mártával régi jó kapcsolatot ápolok, már csak abból adódóan is, hogy a 70-es években ő gyakorlatilag lengyelnek számított. Közös barátunk volt Andrzej Wajda, akinek az asszisztenseként kezdtem valaha a filmes pályámat. Enyedi Ildikót nem ismerem személyesen, de imádom, nagyon speciálisnak tartom az érzékenységét, a tehetségét. Örülök, hogy a Testről és lélekrőllel sok év kihagyás után visszatért a filmezéshez. Tarr Bélát is nagyon tisztelem, néhány hetet tanítottam a szarajevói iskolájában. Szász Jánost, Szabó Istvánt szintén ismerem. A fiatalabb magyar rendezőkkel nincs közvetlen kapcsolatom. Nagyra tartom Nemes Jeles László megrázó alkotását, a Saul fiát.

MN: A streaming korában hogyan látja a szerzői filmek jövőjét?

AH: A Covid okozta gazdasági válság miatt a mainstream filmgyártás is visszaszorul, a szerzői filmek tere még jobban beszűkül. A fiatalabb generációk már szinte csak online kommunikálnak, online tartalmakat fogyasztanak. Amerikában tönkremennek a mozihálózatok, Európa egyes országaiban, például Franciaországban kormánydöntés született a megmentésükről. A moziba járás lassan a kiváltságosok luxusává válik. Független produkciókhoz eddig is nehéz volt költségvetést találni, a különböző vizuális platformoknak nem áll érdekükben szerzői filmeket támogatni. Nagy fesztiválok, filmpiacok nélkül pedig lehetetlenné válhat a filmek forgalmazása. Az egyedüli mód a művészfilmek megmentésére, ha felhívjuk a közvélemény, az államok figyelmét, hogy küzdjenek a nemzeti és az európai filmgyártás jövőjéért. Releváns, aktuális, eredeti filmekkel talán még át lehet törni az ezernyi akadályon.

MN: A női mozgalmak zászlóvivőjeként, a női jogok védelmezőjeként hogyan ítéli meg Roman Polański ügyét, a Tiszt és kém díjazása körüli szélsőséges megnyilvánulásokat?

AH: Előre bocsátom, hogy támogatom a #metoo mozgalmat. Szánalmasnak és szomorúnak tartom, hogy a patriarchális többség vezette világunkban, azon belül is a művészi életben évtizedekig el lehetett tussolni a hatalmi és szexuális visszaéléseket; és a #metoo-val elindult egyfajta forradalom. De a mozgalomnak másodlagos, paradox hatása is van a médiában: régi sérelmektől indíttatva ártatlanokat is megvádolnak. Polański esetében nehéz megszólalnom, mert sok évtizedes barátság fűz hozzá, nagyon szeretem őt. Ismeretes volt a bűne, megfizetett érte, nem kéne tovább foglalkozni vele. Francia filmes körökben főleg fiatalabb nők úgy gondolják, hogy nem bűnhődött eleget. A Tiszt és kém különösen jelentős filmje, ám a körülötte támadt társadalmi harag odáig fokozódott, hogy magam is láttam egy demonstrációt, ahol egy nő azt üvöltözte, hogy meg kellene nyitni a gázkamrákat. A radikálisok részéről engem is ért támadás, amiért valahol azt nyilatkoztam, hogy együtt érzek Polańskival. Mint ahogy együtt érzek a sarlatánnal is. Az ember egyszerre angyal és ördög, megfér benne a rémség és a jóság. Az egész ügyben a képmutatást utálom. A filmes akadémiáknak, fesztiváloknak, szakmabelieknek, akik meghívták, díjazták a filmjeit, évtizedek óta tudomásuk volt Polański tetteiről. Rejtegették a gyávaságukat, a képmutatásukat.

„Rettentő hangon fenyegetőzik”

Agnieszka Holland a tüntetésekről és Kaczyńskiről

A művésznő a mi interjúnk elkészülte és a tüntetések kirobbanása után, október 29-én hosszú interjút adott a Gazeta Wyborczának. Ebből közlünk néhány gondolatot. Az interjút Dorota Wysocka-Schnepf készítette.

Jól látható, hogy Kaczyński valamiféle eszkalálódásra játszik. Elkezdett olajat önteni a tűzre, provokálni, Jaruzelski stílusában mondott egy beszédet, amely de facto elindította ezeket a kvázifasiszta harci alakulatokat, és valamiféle polgárháborút vetített előre. Nem tudjuk, mi történik, ha a rendfenntartó erők valóban megtámadják a tüntetőket.

Tele van komplexusokkal, de közben narcisztikus is, és nem látja magát kívülről. A plakátokon, a transzparenseken a feliratok eleinte csak valami rettenetes dühöt, felháborodást, gyűlöletet fejeztek ki, most viszont már inkább gúnyosak és abszurd módon viccesek a jelszavak. Ezek a fiatalok úgy tekintenek rá, mintha egy egészen más meséből csöppent volna ide, egy nevetséges, koszos kis törpe, aki a korpás zakócskájában rettentő hangon fenyegetőzik, de közben nem ért semmit. Semmiféle párbeszéd nincs és nem is lehet köztük és Kaczyński között. Ő nem egy karizmatikus vezér, aki most újabb tömegeket állít majd maga mögé.

Radio Maryja emberei, a Gazeta Polska-klubok tagjai, az emberek, akik most odaadóan követik, a PiS (a Jog és Igazságosság kormánypárt – a szerk.) bázisa, amely nagyon hálás neki, amiért megszerezte a hatalmat, és ebből ők is profitálnak, ők addig fognak ragaszkodni hozzá, amíg úgy érzik, hogy ezt a hasznukat garantálni tudja. Abban a pillanatban, amikor erre nem lesz majd képes, azt hiszem, minden kiürül körülötte. Úgyhogy alapvetően nagyon boldogtalan ember. Nagyon magányos, és csak a rossz billentyűzetén képes játszani. Azt hiszem, hogy az élete… nem is tudom, elég szomorú lehet. De egyszersmind nagyon indulatos ember is, bizonyos szadista és pszichopata vonásokkal. És a drámai éppen az ebben – elvonatkoztatva az ő személyes drámájától, ami végül is nem kell hogy annyira érdekeljen bennünket –, hogy ennek az ürgének vagyunk a túszai. Az egész nemzet ennek az embernek a túsza. És a tetejében senkit nem látni az ellenzékből, legalábbis a parlamenti ellenzékből, akinek elég ereje lenne ahhoz, hogy szembeszálljon a gonosznak ezzel a karizmájával.

Megosztotta a társadalmat, és sok embert tudhat maga mögött, akikkel választást nyerhet, elvégre Lengyelországban több az öreg, mint a fiatal. Hiszen nálunk az egyik legalacsonyabb, ha nem épp a legalcsonyabb a népszaporulat Európában, dacára annak, hogy itt a legszigorúbb az abortusztörvény, és ebből is jól látszik, hogy az összefüggés fordított.

De az is megtörténhet, hogy Ziobro és ezek az ő derék legényei félreállítják Kaczyńskit, mert nyilvánvaló, hogy ezeket a kis összekoccanásaikat már sorozatban Ziobro nyeri, és akkor a Konföderáció közreműködésével valamiféle fasizmusban lesz itt részünk. (Zbigniew Ziobro igazságügyi miniszter, a kormányon és a kormánypárton belül is a radikális jobboldal exponense. A Konföderáció szélsőjobboldali pártszövetség, a Szejmben 11 képviselőjük van – a szerk.) És akkor az ellenállás jóval nehezebb lesz, mert elérkezik az igazi elnyomás és represszió, és az emberek elkezdenek valóban félni. Ez is megtörténhet. Nem látom optimistán Lengyelország jövőjét. De csodálom és kíváncsian bámulom azokat, akik tiltakoznak. 

 
Részlet a Sarlatán c. filmből

Sarlatán

A különleges intuíciójú, rendkívüli képességű, és az egyes növények (nem csak pozitív) hatásaiban jártas természetgyógyász napi százas nagyságrendben fogadott és látott el túlnyomórészt olyan betegeket (köztük diplomás doktorokat), akikről az orvostudomány már lemondott. A két háború közötti demokratikus Cseh­szlovákia állami vezetői, hírességei, a német megszállás kollaboráns politikusai és birodalmi főnácik éppúgy fordultak a vizeletből csalhatatlanul diagnosztizáló és teáival hatékonyan gyógyító füves emberhez, mint később a kommunista notabilitások. A szocialista társadalmat mételyező kuruzslónak csak azután kezdi nevezni a vagyonos, saját klinikát fenntartó, szókimondó, tehát a neosztálinista diktatúrában idegen testként létező paramedikust az állami hecc­sajtó, miután meghal legfőbb támogatója, a szintén páciensei közé tartozó államelnök elvtárs. Menekülhetne, de hivatástudatból marad. Koncepciós pere akár halálos ítélettel is végződhet (a filmben).

A milliókat gyógyító valóságos Jan Mikolašek története csak főbb pontjaiban cseng össze az életéről szóló, jelentős részben ellenőrizhetetlen információkon alapuló biográfiával, illetve az abból írt, Hollywood-kompatibilis filmmel. Agnieszka Holland cseh munkájában van minden, ami a gyártó ország részéről máris abszolvált Oscar-jelöléshez jól jön: misztikus gyógyítások, egy tévedhetetlen és jellemes hős, akinek még az árnyoldala is szenvedélyes természetét fejezi ki (bár jellemének nem mélységei vannak, csupán ellentmondásai). Vannak benne gonosz komcsik, akik élvezik a gonoszságot, továbbá gonosz komcsik, akik nem annyira élvezik. Van egy perzselő (giccshatárig esztétizálóan tálalt, és persze fiktív) férfiszerelem, és az ebből megszülető (szintén merőben fiktív) Nagy Áldozathozatal. Ügyes munka, megtévesztésig hasonlít egy filmre.

 TPP

Forgalmazza a Mozinet

Neked ajánljuk