Jacek egy apró lengyel faluban él, ahol nincs semmi különleges, hacsak a pásztoridill nélküli kisszerűség nem számít annak. Tudjuk (máshonnan), hogy nem. Templom, kocsma, kispolskira kötözve hazaszállított LCD tévé. Persze van azért különleges attrakció: itt építik a világ legnagyobb Krisztus-szobrát! (Mi mást?) Jacek hosszú hajával és metálzenei vonzalmaival eleve a kisközösség deviánsai közé tartozik; él, dolgozik, szereti a barátnőjét, csupa rock and roll az élete, mindaddig, amíg egy napon balesetet nem szenved a mondott szobor építésekor. Mondhatni, pofára esik. De hősünknek ez sem számítana, csakhogy hiábavaló a rendületlen hite a feltétel nélküli szeretetben, a családban, a nagy szerelemben, valahogy mindig korlátokba ütközik. Adott esetben saját anyja állja útját.
Itt kellene működésbe lépnie holmi szatírának, hogy fanyar humorral vezesse végig a nézőt a lengyel társadalom e kicsiny szegletén, melynek az arcátültetéssel hencegő, de a költségeket a családra hárító orvosok, az együttérzés nélküli, szenzációhajhász média, a kisközösség előítéletes és álszent vallásossága rajzolja meg a bánatos kontúrjait. De szó nincs szatíráról, minden véresen komoly és kicsit sem derűs, ám valahogy mégsem érezzük a súlyát: az éles helyzetek inkább egy-egy furcsa viccbe, mintsem szatírába futnak ki. Mindeközben azért a film az emberi kapcsolatok szépen formált mozaikját rakja ki, és persze működik a történet parabolaként is: csak hát a nagy tanulság nem a szeretet hatalma, hanem a hiányának sivársága. Illetve a sivárság sivársága.
Forgalmazza a Vertigo Média
