Donna Tartt kiváló pedigréjű, brutálisan túlírt nagyregénye, a The Goldfinch egyrészt 795 oldal, másrészt a Pulitzert éppúgy begyűjtötte, mint Stephen King dicsérő szavait, és még a The New York Times híresen kíméletlen ítésze is Dickenst kiáltott az olvastán (aligha véletlenül, gondoljunk csak például a Közös barátunk gigászi tömegére és kétségtelenül túlírt voltára – így is remek). Mások persze mást kiáltottak, óvó szavaik azonban nem jutottak el a nyugati partra: Hollywood lecsapott a New York-i Museum of Modern Artsban történő robbantás romjai alól kikászálódó kiskamaszra. Az anyátlanul maradt Theóra, akivel Rembrandt legjobb tanítványának remeke, a felbecsülhetetlen értékű Aranypinty is távozik a múzeumból. A leláncolt madár, mely oly sok fontos jelentéssel bírhat számunkra, kik az élet nagy kérdésein merengünk nap mint nap, hogy maga a művész sem gondolhatott mindegyikre, amikor 1654-ben megfestette a madarat.
Nem úgy Donna Tartt, az ő figyelmét egyetlen szembejövő szimbólum sem kerülhette el, de érdemei így is számosak: nemcsak kiállítási húzónevet faragott az addig futottak még kategóriájú díszpintyből, de oly sok jól megírt karakterrel, menő New York-i helyszínnel, fontoskodó utalással és Chippendale bútorral rakta tele fő művét, hogy abból bő kétévadnyi tévésorozat is könnyedén kijöhetett volna, a showrunnereknek alig kellett volna hozzákölteni az alapanyaghoz. Egy hagyományos mozifilm azonban, még ha 150 perc is, ami csak a legritkább esetben jó hír a nézőknek, csak elvenni tud. Ez persze önmagában nem bűn, A varázshegy is megrajzolható néhány kockás képregényben (Hans felmegy, ott van, átnéz, lejön), de ami itt történik, az kimeríti az előre megfontolt jó ízléssel elkövetett képeskönyv-lapozgatás kategóriáját.
Theo úgy jár-kel a saját, tragédia sújtotta történetében, az utolsó előtti divat szerint megkevert idősíkokban, New York és Amszterdam, nyugtatók és drogok, high society és alvilág között, mintha maga sem értené, miként került egy jó sodrású regényből ebbe a kifogástalan ízlésű, élettelen presztízsprojektbe, amelyben Nicole Kidmannek is csak annyi jut, hogy jótékony társasági hölgyként nézzen decensen. Nem a madaras festmény, hanem ez az összeszorított szájú nézés a filmváltozat igazi szimbóluma, ami mögött semmi sincs, csak technika. Még talán a regénybeli bútorok, a Chippendale szekreterek és Anna korabeli csecsebecsék jártak a legjobban; a sokat emlegetett antikvitásokba több élet szorult, mint bármely szereplőbe. Hála a filmnek, szinte érezzük, ahogy életre kelnek Donna Tartt szavai; „a tigrisjuhar fodrozódó mintázata” vagy „az erezett diófa rajzolatossága”.
Forgalmazza az InterCom
