Kevés rendezőnek adatik meg, hogy saját halálát is filmre vigye, Bob Fosse viszont pont ezt tette: kvázi-önéletrajzi filmjének, a Mindhalálig zenének a zárójelenetében bemutatta, hogyan is szeretne eltávozni – ráadásul magát Roy Schneidert használhatta bábjaként. A musical Fosse filmes karrierjének nyilvánvaló csúcsa volt, ahova számos díj és elismerés után jutott el: ugyanolyan arrogáns, narcisztikus nőcsábász volt ekkor is, mint karrierje elején, de legalább nem félt már szembenézni önmagával és démonaival.
A Fosse/Verdon sok szempontból olyan, mintha a Mindhalálig zene tévés adaptációja lenne, hétszer egy órában: folyamatos táncot folytatnak benne a személyes drámázások és a karrierválságok, a színpad és a film, a géniusz és az esendő ember. Egy remek jelenetben még a film zárójelenetén is sikerül csavarni egyet: a Lin-Manuel Miranda alakította Roy Schneider, aki épp Bob Fosse-t alakítja, megkéri a sorozatban Fosse-t alakító Sam Rockwellt, hogy a Mindhaláig zene felvételén játssza el ő is a finálét – elvégre mégiscsak róla van szó.
Az alkotók Fosse élettörténetét a harmadik házasságára fűzték fel: Gwen Verdon itthon kevésbé ismert, a tengerentúlon viszont igazi színházi sztárnak számított. Héjanászuk végig fenntartja a feszültséget, de biztonságképpen maga a sorozat is állandóan ide-oda ugrál az időben, miközben feliratokkal igyekszik a nézőit képben tartani, mennyi idő is telt el mondjuk a Kabaré vagy a Chicago bemutatója óta. A műsor egyetlen hibája, hogy Fosse alkotásaival ellentétben nincs igazán markáns saját stílusa, hangja.
