Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. március 16-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magyar Narancs: Akciófilmek és horrorok után készítette el a The Old Way-t. Miért vág bele valaki manapság egy westernbe?
Brett Donowho: Texasban nőttem fel egy marhafarmon, ráadásul egész gyerekkoromban westerneket néztem, Sergio Leonétől kezdve John Wayne filmjeiig, amit csak elértem. Mindig megvolt tehát a vonzalmam a műfaj iránt, amikor pedig kezembe vettem a forgatókönyvet, azonnal megfogott. A legnagyobb hatással a középpontjában álló apa-lánya kapcsolat volt rám, hiszen nekem is három lányom van. Szerettem volna egyszerre megidézni a klasszikus westerneket, és új elemeket is belevinni a humorral, és azzal, hogy az egyik főhős autizmussal él. Nagyon érdekesnek találtam mai szemmel ránézni arra, hogy egy autizmus spektrumzavaros hogyan élt az 1800-as évek végén, a vadnyugat körülményei között.
MN: Nem tántorította el, hogy a műfaj ma már nem feltétlenül piacképes a mozikban?
BD: Életem talán legnagyobb szakmai nehézségeit ennek a filmnek köszönhetem. Folyamatos idő- és forráshiánnyal küzdöttünk, kosztümökkel, állatokkal forgattunk, ami drága dolog. De nem bántam meg. Úgy gondolom, hogy a koronavírus-járvány okozta lezárások, hogy mindenki a négy fal közé szorult, hogy féltünk, mindez mindenképpen felértékelte a westernfilmeket. Nincs még egy műfaj, amely jobban emlékeztetne minket, hogy mennyit szenvedtek az elődeink, milyen nehéz volt az élet annak idején. Persze ettől függetlenül még mindig kemény dió eladni egy westernt, de szerencsések voltunk, mert a Lionsgate és a Saban Films megvették a független filmünket, így mi egyfajta kivételnek számítunk.
MN: Mit jelentett ez a függetlenség gyakorlati szempontból? Száz ló helyett csak tízet használhattak?
BD: Függetlenként nem kell irodákban egyeztetnem a fejesekkel, és senki nem írja elő nekem, hogy pontosan mit és hogyan csináljak. Sokkal több szabadságom van, de ez a szabadság számos korlátozással jár. Például igen, száz helyett csak tíz lóval forgathattam, de az a tíz mind elképesztő paripa volt, őket használták A hét mesterlövész című stúdiófilmben is. Minden egyes részleggel nekem kellett tárgyalnom, és elmagyaráznom, hogy tudom, a nagyok százezret fizetnek, én pedig csak tízezret tudok, de ez az én vízióm, ezt szeretném filmre vinni. Meg kellett tanulnom kommunikálni az elképzeléseimet nem csak a stáb felé, de kifelé is, hogy a producerek meg tudják kötni a megfelelő megállapodásokat. Azt szoktam mondani, hogy ez 90 százalék biznisz és 10 százalék show. De indie filmkészítőként ilyen az élet: lehet, hogy 18 órát kell dolgoznom egy nap, minden olyan munkát elvégezve, amelyre a stúdiók külön embert fizetnek. Viszont a saját főnököm vagyok, kreatív szempontból enyém az irányítás. Szóval ezért a luxusért keményen meg kell dolgozni.
MN: A film főszereplője Nicolas Cage, aki 45 éve van a filmiparban és több mint 100 filmet készített, de ez az első westernje. Hogyan került képbe?
BD: A művészethez manapság szükség van arra, hogy a csillagok jól álljanak – az univerzum csillagai mellett a filmcsillagok is. A koronavírus miatt haza kellett jönnöm Kínából, a lezárások közepette pedig elkezdtem előkészíteni a következő filmemet, egy futurisztikus neo-noir westernt, ezért ismét elmerültem a műfajban. Így kaptam meg a The Old Way forgatókönyvét. Elkezdtünk agyalni a főszereplőn, az egyik producer pedig bedobta, hogy mit szólnék Nick Cage-hez, ő még nem csinált westernt. Először nem akartam elhinni, de tényleg így volt. A lezárások után mindenki alig várta, hogy újra dolgozni kezdhessen, volt egy remek forgatókönyvünk, és ott volt a western műfaja, amelyben ugye még nem próbálta ki magát, mindezt egy megfelelő ajánlattal elküldtük a menedzserének. Nicolas Cage pedig rábólintott.
MN: Cage színészi módszeréről, a cage-izmusról rengeteg cikk született már, ő maga nouveau shamanicnak nevezi ezt a fajta játékot, amelynek lényege, hogy a pogány sámánokhoz hasonlóan hagyja, hogy átjárják őt a szerep ébresztette indulatok és érzelmek. Saját bevallása szerint azért szeret kisebb költségvetésű filmekben szerepelni, mert ott nyugodtan kísérletezhet. Milyen volt vele a munka?
BD: Mindenki azt kérdezi tőlem, milyen volt Nicolas Cage-et rendezni, mire én mindig elmondom: Nicolas Cage-nek nincs szüksége rendezésre, viszont kiválóan lehet vele együttműködni. Ő egy remek fickó, aki úgy dobta bele magát a munkába, mintha egy 100 millió dolláros blockbustert forgattunk volna. Annak idején én is színészként kezdtem, együtt dolgoztam a New York-i LAByrinth Theatre-ben jó barátommal, Phillip Seymour Hoffmannal. A mai napig odáig vagyok a színészetért, ez vezetett el végül a filmkészítéshez. Épp ezért nagyon élveztem a Nickkel folytatott beszélgetéseket, amikor a figurájáról, a színjátszásról vagy épp arról diskuráltunk, hogy hogyan is áll a művészet helyzete a mai világban. Elmondok egy történetet. Az egyik jelmezpróbára késve érkeztem, ő már ott volt. Izgatottan félrehívott. Montanában, a semmi közepén, a hegyek között egy hatalmas épületben leültünk egy kanapéra és egy rögtönzött próbába kezdtünk, ahol végigvettük az egyik kulcsjelenetét. Végül órákon át próbáltunk. Elképesztő volt látni a lelkesedését, hogy ennyire törődik a szerepével. Tudta ő is, hogy az a lányával lejátszódó epizód az egyik legfontosabb pont a figurája fejlődésében, ezért azt akarta, hogy minden klappoljon. Igazi áldás egy ilyen elkötelezett emberrel dolgozni, aki nem mellékesen egy ikonikus filmsztár is.
MN: Az, hogy Cage is csatlakozott a stábhoz, hozott bármilyen változást a forgatásba?
BD: Ő a főszereplő, az első a beosztási listán, ennek súlya van, mivel ő határozza meg a forgatás hangulatát. A független filmekben a rendező kapitányként irányítja a hajót, de a sztártól függ, hogy milyen atmoszféra uralkodik, ő az, aki példaként áll a többiek előtt. Cage igazi profiként viselkedett, ez pedig mindenkire hatással volt. Ha Tom Bradyvel, az NFL legjobb irányítójával edzel, te is odateszed magad, ugyanez van a forgatáson, ha egy olyan színésszel dolgozol együtt, mint Nicolas Cage, aki hozzáállásával, elkötelezettségével mindenkit magával húzott. Ráadásul igazi csapatjátékos. Az ötödik forgatási napnál tartottunk, nem volt asszisztensem, nekem kellett ellenőriznem az egyes részlegeket, mindent előkészíteni a felvételhez. Megjelent Nick, meglátta ezt, és felkiáltott: „Ha Brettnek kell a saját asszisztensének lenni, akkor én a saját beállóm leszek!” Erre elküldte a beállóját, és ő maga állt be a díszletbe, amíg előkészítették a fényeket és a kamerákat a forgatáshoz. Ez volt az egyik legnagyobb elismerés, amit valaha kaptam.
MN: Gyerekekkel és állatokkal a legnehezebb forgatni, a The Old Way-ben mindkettő akad. Bár mondjuk, Ryan Kiera Armstrong egyáltalán nem számít kezdőnek.
BD: Ő lesz a következő Natalie Portman vagy Jodie Foster, azaz olyan gyerekszínész, aki felnőttként is sikeressé válik, hiszen annyira tehetséges. Amikor először olvastam a forgatókönyvet, az aggasztott a legjobban, hogyan találjuk meg a megfelelő színészt Brooke-hoz, a főhős lányához. Abban ugyanis biztos voltam, hogy majd csak lesz egy férfi színész, aki eljátssza a főszerepet. Több ezren jelentkeztek, én magam is 500 videót néztem végig – a legutolsó volt, ami Ryantől érkezett. Egy teljes értékű alakítást láttam tőle, szóval biztos voltam benne, hogy ő kell a filmembe. A bökkenő csak az volt, hogy épp akkor fejezte be az Amerikai Horror Storyt, és nagyon fáradt volt, pihenésre vágyott. Végül az édesapja, aki egyben az oktatója is – és maga is szerepel a filmben – mégis odaadta neki a forgatókönyvet. Elolvasta és elvállalta. Elképesztő érzelmi intelligenciája van, egy tipikus kislány, aki szeret játszani és bolondozni, de amint forogni kezd a kamera, azonnal átszellemül és szerepbe kerül. Nélküle lehetetlen lett volna elkészíteni a mozit.
