Ezredjére is a szívedhez kapsz: megnéztük az év legfélelmetesebb filmjét

  • Gera Márton
  • 2018. június 7.

Mikrofilm

Ari Aster vérrel festi meg egy család sorstragédiáját az Örökségben. Az eredmény: bivalyerős horror.

Amikor az év elején bemutatták a Sundance Filmfesztiválon, és mindenki oda meg vissza volt az Örökségtől, még könnyű volt kételkedni. A független filmfesztivál közönsége amúgy is szereti a horrort, a rendező most indul a pályán, nyilván szurkolnak neki, és így tovább. Ám a Sundance-közönség horror iránti rajongása önmagában mégsem indokolta az olyan sorokat, amelyek megjelentek a filmről szóló írásokban: hogy tudniillik az elmúlt évek legnagyszerűbb horrorjával van dolgunk, és hogy Ari Aster par excellence zseni, aki már az első mozijával kasszát fog robbantani. Szóval az Örökségnek mégiscsak jónak, sőt, inkább kiválónak kellett lennie, hogy ilyen legyen a visszhangja. Most megérkezett a magyar mozikba, és kiderült, hogy nemhogy jó, hanem egyenesen műfajfelforgató darab.

Örökség (16) szinkronos előzetes

Miután Ellen, a Graham család nagymamája meghal, lánya egyre több megmagyarázhatatlan eseménnyel szembesül anyja múltjából. Minél többet fedeznek fel az elhunyt asszony életéből, annál baljósabb változások következnek be a család élő tagjainak életében. Ari Aster első nagyjátékfilmje egy család szétesésének mesterien bemutatott, lidércnyomásos látomása, bővelkedik hátborzongató jelenetekben.

Ha új példát keresünk a lassan építkező horrorfilmre, akkor az Örökség személyében meg is találtuk. Lehet ugyan, hogy a műfaj legtöbb darabja nem hosszabb másfél óránál, de ez a legkevésbé sem érdekelte Ari Astert, aki csinált egy több mint kétórás filmet. Nyilván tudta azt is, hogy a játékidő így bőven lehetőséget ad az építkezésre, az ijesztően éles váltásokra, merthogy a film első félórája tulajdonképpen profi játék a nézővel. Úgy indul az Örökség, mintha egy tucathorror lenne: a nagymama meghalt, a kislány furcsa dolgokat kezd el művelni, és a tekintete se valami bizalomgerjesztő, szóval biztosan ő csinál majd rémisztő dolgokat. Ebből akár egy középszerű rémisztgetés is születhetett volna, csakhogy van egy éles cezúra a filmben, amikortól egyértelműbb lesz, hogy mire megy itt ki a játék. Itt van egy család, látszólag semmi gond velük, ám valahol mélyen titkok tucatjai feszítik őket. Talán annyira mélyen vannak ezek, hogy ők sincsenek tisztában velük, lehet, csak álmukban kísértik őket ezek a titkok, vagy csak a gyászolókat segítő csoportban merik kimondani, de valamikor előtörnek, hogy ebből születhessen meg a horror.

Örökség

Örökség

 

Merthogy horror alatt itt persze nem holmi jump scare-t kell érteni (ilyen szerencsére nincs is a filmben), hanem a gyakran meg sem jelenő félelmeket, amelyek majd a mindennél erősebb fináléban úgy törnek elő, hogy senki nem tud menekülni előlük. De ez csupán egyetlen értelmezési kísérlet: a végjáték, meg igazából az egész horror annyi értelmezési utat kínál, hogy mindenki elkezdheti kontextusba helyezni a látottakat, végiggondolni, hogy mégis milyen szerepe van a galamb levágott fejének, vagy annak, hogy az Iphigeneia Auliszbanról és a trójai mondakörről kezdenek el beszélni.

Ha már Iphigeneia: ugyan lehet hasonlítani a Rosemary gyermekéhez, vagy épp a 2014-es A Babadookhoz, az Örökség mégis inkább Yorgos Lanthimos tavalyi filmjével, az Egy szent szarvas meggyilkolásával állítható párhuzamba. Az persze nem horror volt, hanem misztikus dráma, de ott is éppen úgy hullott darabokra a múlt titkai miatt egy család, ahogy ebben a filmben. És ott is attól féltünk, ami történni fog, ami nem látható, pont, mint Ari Aster horrorjában: itt nem az az igazán félelmetes, amikor látunk egy rovarrágta emberi fejet, hanem az, amikor ott ülünk a fiúval a tanteremben, és egyre nyomasztóbb zene szól, miközben sejtjük, hogy valami történni fog, csak arról nincs fogalmunk, hogy pontosan mi. Akkor kapunk a szívünkhöz, amikor elkezdenek arról beszélni, hogy miket tett a nagymama a múltban.

Örökség

Örökség

 

Amikor pedig azt hinnénk, mindent értünk, akkor megint olyasmit csinál Ari Aster, hogy teljesen összezavarodunk, és még azt is elkezdjük megkérdőjelezni, hogy amit látunk, az tényleg megtörténik-e ezzel a családdal. Hogy ez az alapvetően dialógusokra épülő horror működni tud, ahhoz persze az is kell, hogy a színészek tegyék a dolgukat, és képesek legyenek túllépni a zsánerre gyakran jellemző, gyatra színészi játékon. Ezen a fronton is erős az Örökség: Gabriel Byrne például jelenetről jelenetre építi le magát a kezdetben kiegyensúlyozottnak tűnő apa szerepében, míg partnere, Toni Collette olyan jól egyensúlyozik az őrület és a hisztéria határán az anya szerepében, hogy arra még Freud is felkapná a fejét.

Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.