Lars von Trier kacsája, Gaspar Noé koktélja és Freddie Mercury fogsora

  • - palosm -
  • 2018. május 16.

Mikrofilm

Előzetesmustra.

Három előzetest szedtünk össze, amiről sokat beszéltek a napokban.

Nézzük őket emelkedő számsorrendben.

A legendás fogsor

Egy Queen-film papíron, főleg hollywoodi producerek szivarhamus és whiskeypohárnyomos papírjain elég jól fest, a potenciális mozijegyvásárlók köre tetszetősen tág. A bökkenő csak az, hogy az ilyen vállalkozások az ismert felvételek és emblematikus, generációk tudatába beégett képek szolgai felidézésénél nem szoktak továbbjutni. Pont ez történik az előzetesben is.

De ennél is nagyobb baj, hogy kell hozzá egy olyan Freddie Mercury, akinek csuklótartásában jobban megtestesül a popzene, mint más zenekarok teljes diszkográfiájában. Ilyet persze nem lehet leakasztani a fogasról, nem meglepő, hogy Rami Malek meglehetősen halovány ebben az előzetesben – nem is hagyják beszélni benne a stúdió trailervágó szakemberei.

Elég furcsa az is, hogy az előzetes alapján Mercury akár boldog heteroszexuális férfi is lehetett volna – egyetlen fél másodperces kép árulkodik arról, hogy meleg volt.

Koktélparti

Gaspar Noé új filmje, a Klimax a minap debütált Cannes-ban. A Visszafordíthatatlan és az Enter the Void rendezőjének új előzetesétől minimum azt várnánk, hogy neoncsövekké egyenesítse az agytekervényeinket, de sajnos itt ilyesmi nem történik, valahogy az egész túl kellemes és felszabadult, majdnem egy ibizai klub imázsfilmjében járunk, csak a pislogó Habony Árpád hiányzik az egyik sarokból. De ne legyünk szigorúak: a bugyuta szintitémától kétségtelenül kedvet kapunk a tánchoz, a pszichoaktív sangria vedeléséhez, és az utolsó képek egyikén ígéretesen lángol egy ember feje.

Magyar forgalmazója egyelőre nincs a filmnek, és őszintén meglepődnénk, ha ez változna, bár Noé 3D-s „erotikus drámáját“ még behozta a Vertigo.

A kacsa hiányzó lába

És akkor jöjjön a lényeg. Lars von Trier a hitlerezős álbalhé után visszatért Cannes-ba, igaz, versenyen kívül. A comeback jól sikerült, már terjed a filmről, hogy elvetemült, undorító, öncélú, hányingerkeltő. Két kedvenc reakcióm, ami kering a Twitteren, így hangzik: „Lars ezúttal túl messzire ment.” Illetve: „Ez a film egy öngyilkos utolsó feljegyzése.”

Az előzetes mindazonáltal pazar, tanúsíthatjuk, hogy egy tucat megnézés után is tartogat meglepetéseket.

Ennél gonoszabb és baljósabb mondattal például nem lehetne indítani. „Your house is a fine little house, Jack. Jack háza persze Jack élete, tettei és munkássága, ami mérlegre kerül, a néző pedig nyilvánvalóan a stoppos nő, aki tudja, hogy egy sorozatgyilkos autójába száll be, mégis beszáll. Az áldozat, sőt áldozati bárány. A funkyritmusra bevágott arcba verés még így is és még Trier mércéjével mérve is gonosz, és a David Bowie Fame-je által kísért kacsakínzást nem lehet egykönnyen elfelejteni. Az első fél perc még pszichedelikus utazást ígér (egy képen a tűz, a napkorong és az erdő), a második egy vérben tocsogó horrorisztikus fekete komédiát, a harmadik morálfilozófiai tanmesét.

A csúcsponton elered az eső, mint egy Tarkovszkij-filmben, és elhozza a feloldozást – hőn szeretett sorozatgyilkosunknak. Közben repkednek a banális provokációk: menny és pokol ugyanaz, mégis, ha létezik ilyen mértékű gonoszság, akkor kellene lennie valamiféle büntetésnek is… nem? Jack a szemünkbe néz, és a tekintete egy hatalmas kérdőjel.

Kíváncsian várjuk Von Trier megoldását a kérdésre, főleg mert nem lennénk meglepődve, ha ez az utolsó filmje is lenne egyúttal: Lars egészen szép kis házat épített már idáig is, le is nyilatkozta, hogy elfáradt, és ezt a fáradtságot a kézremegése is nyomatékosította.

Úgy tudjuk, a filmet novemberben Magyarországon is bemutatják.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.