„Nem nyitott ajtót”

A 89 éves filmes és JR, a 33 éves fotós, street artist járják a francia vidéket, ismerkednek a helyiekkel, néhányukat meg is örökítik. Az Arc­élek, útszélek a héten kerül a mozikba.

A március 29-én 90 éves korában elhunyt filmrendezővel a Magyar Narancs tavaly készített interjút, most ismét közreadjuk.

Magyar Narancs: Benne volt a francia új hullámban, de azért az egy férfiaknak fenntartott klub volt, nem?

Agnès Varda: Tudja, én vagyok az új hullám nagymamája. Ma már sok nő rendez filmeket, úgy tudom, még önöknél is. Emlékszem, nagyon jól kijöttem például Mészáros Mártával, kaptam tőle egy láncot. Szeretem a filmjeit. Ma a japán Kavasze Naomi rendezőben látom azt a radikalizmust, ami engem is hajtott. Mert nem azzal tűntem ki anno, hogy nő vagyok, inkább azzal, hogy radikális filmeket akartam csinálni. Meg akartam változtatni a filmkészítést. A Cléo 5-től 7-ig szerintem elég radikális is volt a maga idejében, 1961-ben. Valós helyszíneken 90 percet töltesz Cléóval. Mintha valós időben lennénk. Pokoli nehéz így érzelmeket megjeleníteni. Ennél már csak az volt nehezebb, hogy a 101 éjszaka című filmemhez, ami a mozi első 100 évét ünnepelte, összetrombitáljam az összes sztárt. Delont, Deneuve-öt, Belmondót, Moreau-t. Jó volt találkozni velük. Michel Piccolival, Mastroiannival, a többiekkel. Akkora bukás volt, hogy alig játszották külföldön.

MN: Még szerencse, hogy az életmű-Oscart nem az anyagi sikerekért osztogatják…

AV: Ott volt a sok sztár, én meg, akinek a filmjei soha senkinek nem hoztak hasznot, azt játszottam magamban, hogy na, ki mennyit ér dollárban. Ott van Jennifer Lawrence – 4 millió. Steven Spielberg – 15 millió. Tom Hanks… Több zsák pénz vett körül aznap.

MN: Az Arcélekben a sok civil mellett Godard is feltűnik, ha nem is személyesen: Buster Keatonra maszkírozva bohóckodik a Cléo 5-től 7-ig egyik jelenetében.

AV: Megkértem a barátaimat, Godard-t, Anna Karinát, Eddie Constantine-t és Sami Freyt, hogy játsszanak ebben a kis burleszkszerű szkeccsben. Godard napszemüveges alakja JR-ra emlékeztetett – emlékszem, egyszer meg is kértem, hogy vegye már le azt a szemüveget. Mint láthatta, JR is összenőtt a napszemüvegével.

MN: Godard nagyon csúnyán elbánt önökkel, ez látható is az Arcélekben. A régi szép időkben is ilyen kiállhatatlan alak volt?

AV: A hatvanas években barátok voltunk. Godard, Anna Karina, Jacques Demy (Varda 1990-ben elhunyt férje – a szerk.) és én, még együtt is vakációztunk, annyira nagy volt a barátság. Nagyon jó emlékeim vannak ebből az időből, és én hű is maradtam az emlékeimhez. Érti, ugye, mit jelent az, hogy hűség? Míg én hű maradtam, Godard bizonyára megváltozott. Megbeszéltünk egy találkát, ez benne is van a filmben, de nem nyitott ajtót. Nem akart látni. Persze lehet, hogy neki volt igaza. Oly sok idő telt el, mit is mondhatnánk egymásnak? De Godard csak kis része a filmnek. Ez a film arról szól, hogy mi ketten, JR és én nyakunkba vettük a vidéket, és különféle emberekkel találkoztunk. Nem sztárokkal, nem kivételezett celebritásokkal, hanem hétköznapi emberekkel. JR lefotózta őket, a képeket pedig hatalmas méretben felragasztottuk a ház­falakra. Egy kikötőben, a dokkmunkások macsó világában a munkások feleségeit örökítettük meg – a férjük nem kis örömére. Több mint egy éven át havonta egy hetet forgattunk. Erős vagyok, de ennél többet nem bírtam. Jártuk a vidéket a varázsfurgonunkkal, amelyben hatalmas méretű fotókat lehetett előhívni. Imádtam azt a furgont.

MN: Feltűnik egy vidéki postás is, aki mintha egyenesen Jacques Tati híres filmjéből, a Kisvárosi ünnepből érkezett volna oda…

AV: Jó, de ma már autóval kézbesít, igaz, régebben biciklivel dolgozott, úgy szállította a kenyeret is. Egyszer találkoztam is Tatival, de az is lehet, hogy két alkalom volt. Szereti a filmjeit? Én szeretem, de nem vagyok fanatikus rajongó.

MN: A férje, Jacques Demy filmjei közül melyiket szerette a legjobban?

AV: Csodás musicaleket csinált, imádtam A rochefort-i kisasszonyokat és persze a Cherbourg-i esernyőket. Ebben végig énekelnek, ahogy egy későbbi filmjében, az Une chambre en ville-ben is. A maga módján Jacques Demy is rendkívül radikális filmkészítő volt. Látta A nantes-i Jacquot c. filmemet, amit a gyerekkoráról csináltam? És készítettem egy dokumentumfilmet is. Nagyon fiatalon halt meg, örültem, hogy tehettem valamit a filmjeiért.

MN: Azt mondja az Arcélekben, hogy minden új ember, akivel találkozik, olyan, mintha az utolsó ember lenne.

AV: Nézze, öreg ember vagyok. Nagy öröm, hogy jó egészségben, jó hangulatban dolgozhatok, de ez már nem tart örökké.

MN: A filmben nemcsak az emberek, de láthatóan a kecskék is örömmel fogadták.

AV: Tudta, hogy levágják a szarvukat? De ha már itt tartunk, én a macskák szerelmese vagyok, meg persze a varázsfurgonunké.

MN: Az alkotótársa, JR a szemészhez is elkíséri. Jobban van a szeme?

AV: Rosszabbul. Nem gyógyítható, csak lassítani lehet a folyamatot. Annyit azért látok, amennyire szükségem van. Ez nem sok, de ma már minden automatikus, nem nekem kell az élességet beállítanom. A film végén, hogy megvigasztaljon, mert Godard ilyen csúnyán cserben hagyott minket, JR leveszi a napszemüvegét. Csak azt tudtam mondani: csodálatos vagy, de életlen. Ennyit láttam belőle.

Az Arcélek, útszélek kritikája a Visszhang rovatban!