Magyar Narancs: Virginie Efira egy pszichológust játszik, akihez bejelentkezik a zaklatott életű színésznő. Gyakori thrilleralaphelyzet a pácienséhez a kelleténél közelebb kerülő terapeuta esete…
Justine Triet: És szegénynek sehogyan sem sikerül elválasztania egymástól a valóságot a képzelettől. Velem is megesik, hogy a két világ határán egyensúlyozok, de azért nem vagyok pszichológiai eset, sosem csúszik össze a fejemben a fikció és a valóság. Nem úgy a hősnőm fejében, ahol minden összekeveredik. Jó kis játszótér volt ez nekem. Persze a pszichoanalízis és a film régóta párban járnak, Woody Allentől az Egy másik asszony nagyon népszerű nálunk. De az Agyament Harry az igazi kedvencem tőle.
MN: Személyes tapasztalatai is vannak terápiaügyben?
JT: Én is jártam, de ez nem ma volt, sok-sok évvel ezelőtt. Egy pszichológusnő mesélte a következő történetet, ami vele esett meg. Az egyik páciense azzal kereste fel, hogy az apjának rákja van, hamarosan meg fog halni. Eltelt némi idő, és a pszichológus megtudta, hogy a saját apjának is rákja van, talán még kevesebb ideje van hátra, mint a páciense apjának. Skizofrén helyzet volt, nem is tudta folytatni a terápiát, meg kellett válnia a pácienstől. Nem hagyott nyugodni a története, nagy szerepe volt abban, hogy belefogtam ebben a filmbe.
| ||
MN: Ha egy film részben vagy egészben a filmkészítésről szól, mindenki önéletrajzi ihletettségre gyanakszik. Sandra Hüller (a Toni Erdmann főszereplője – a szerk.) egy egzaltált filmrendezőt alakít, akinek annyira elege lesz a sztárjaiból egy tengeren zajló forgatás során, hogy a vízbe veti magát, és meg sem áll a partig.
JT: Én is találtam már magam olyan forgatási helyzetekben, amelyekből csak nagy nehezen tudtam kikecmeregni, de én nem engedhetek meg magamnak olyasmiket, mint a szereplőim. A hajón folyó forgatás egyébként mindannyiunkat kikészített, Adèle (Exarchopoulos – az Adèle élete sztárja – a szerk.) gyomra nem bírta a tengert, épp azelőtt dobta ki a taccsot, hogy meg kellett csókolnia Gaspard Ulliel-t. Képzelheti! Ez azért elég ritka eset, a filmbeli felállás viszont gyakorta megesik: van az úgy, hogy két színésznek, miközben egymást nyírják a magánéletben, épp szenvedélyes szerelmeseket kell játszaniuk.
MN: Nem mondható, hogy visszariadt volna a szex életszerű bemutatásától. A színészei hogyan viszonyultak ehhez?
JT: Virginie-ben volt egy kis félelem kezdetben. És egy színész joggal tarthat az olyan rendezőtől, aki nem ért az ilyen jelenetekhez. Az előző filmemben, az Egy ágyban Victoriával címűben még én is elég tanácstalan voltam, a koncepcióm kábé kimerült abban, hogy jó, itt meg ott akkor szerelmeskedni fognak, de mostanra nagyon is felkészültem. Aprólékosan megterveztem mindent, egy kaszkadőr is megirigyelhette volna. Mint egy autós üldözést, úgy készítettem elő a jeleneteket.
De nem akarok mellébeszélni: igen, Virginie félt az elején egy kicsit, ki hibáztathatná ezért, amikor a kamerát alig választotta el tőle valami, miközben anyaszült meztelenül kellett játszania. Ki is küldött minket a helyiségből, nem akart 14 másik ember társaságában lenni. Persze akinek kellett, így is mindent látott a monitorokon. Az azért könnyebbséget jelentett a számára, hogy a partnere
Niels Schneider volt, akivel egyébként együtt él. És hát megbízott bennem is. Sokat nevettünk, a szexjelenetek forgatása gyakran nagyon vicces tud lenni.
MN: Filmrendezőként egy férfiak uralta szakmában kell helytállnia. Mik a tapasztalatai?
JT: Sok férfinak még mindig problémája van azzal, ha egy nő rendezi. Jó 15 éve a brazíliai nyomornegyedekben forgattam, és a favelákban élő nők egyszerűen nem hitték el, hogy én vagyok a rendező. Meg voltak győződve róla, hogy a férfi asszisztensem a főnök. Sokszor megtapasztaltam ezt a pályám során.
Az, hogy mi történik a filmvilágban, a nagy fesztiválokon, például Cannes-ban, egy dolog, de magának a kultúrának kell megváltoznia, hogy ki mit hoz otthonról, az iskolából és így tovább.
A nagyvárosokban még hagyján, de én Normandiából származom, csupán két és fél óra Párizstól, és mintha egy másik világban lennél. Ez ugyanúgy áll a nők szerepére, mint például a rasszizmusra.
MN: A filmiparban találkozott rasszizmussal?
JT: Itt a rasszizmus kifinomultabb, bújtatottabb, perverzebb formája dívik. Az amerikai filmekhez képest a francia produkciókban sokkal kevesebb nem fehér színészt alkalmaznak. De úgy látom, változóban a helyzet, most már legalább beszélünk róla.
A Szex és pszichoanalízis című filmet forgalmazza a Cirko Film
Az interjú eredetileg a Magyar Narancs 2020.02.13-i számában jelent meg.
