Film

A hegyek szigete

Mikrofilm

Corneliu Porumboiu filmje első ránézésre gyönyörű stílusgyakorlatnak tűnik noir hangnemben. A klasszikus amerikai noirokhoz kapcsolódó idézetek és Tudor Mircea ragyogó kameramunkája olyan felszíni csillogást ad a filmnek, hogy nehéz meglátni mögötte a rendezőt foglalkoztató témákat és a munkásságában meghúzódó folyamatosságokat. Porumboiu a román új hullám egyik prominenseként indult, s mint ilyen mélyen érdekelt a Ceaușescu-rezsim bűneinek és abszurditásának feltárásában (Volt-e vagy sem?; Rendészet, nyelvészet). Ám izgatják a filmes forma és a nyelv problémái is (Amikor Bukarestre száll az éj; Rendészet, nyelvészet). A hegyek szigetében ezek mind ott bujkálnak, de egy kicsit ásnunk kell értük.

Cristi (a kérges és titkon romantikus Vlad Ivanov) korrupt bukaresti rendőr, aki belekeveredik annak a spanyol drogbandának a pénzmosási ügyleteibe, amely után nyomoz. Helyzetét nehezíti, hogy jó noirhősként beleszeret a femme fatale Gildába (értik, ugye?), a bandavezér nőjébe. Hogy a lehallgatást kijátsszák, a banda tagjai La Gomera szigetén húzzák meg magukat, és megtanulják az őslakosok máig fennmaradt füttynyelvét. Ami első hallásra röhejesnek hangzik, egyre mélyebb rétegekkel bővül a filmben: a román nyelv sajátosságai, a fordítás nehézségei és az árulás/
őszinteség mind kibontakoznak a füttynyelvben. Porumboiu élvezettel játszik a színekkel, a noiros fény-árnyék kontrasztokkal és a napsütötte Kanári-szigetek és szürke Bukarest között húzódó ellentéttel is. A hegyek szigete a felszínen, de egy kicsit a mélyben is gyönyörködtet.

Forgalmazza a Mozinet

 

Figyelmébe ajánljuk

Kilátástalanul

A tömött tokiói metróknál és a csúcsforgalomnál egy rémisztőbb van: mikor magunk maradunk egy aluljáróban. Bármelyik pislogó lámpa mögötti kanyarban ott lapulhat egy rém – vagy jegyellenőr! –, a hidegen ásító csempék pedig egyetlen pillanat alatt fullasztó börtönné változhatnak.

A csavar

Gösta Engzell a II. világháború éveiben (is) hivatalnok volt a svéd külügyminisztérium jogi osztályán, ha hinni lehet a filmnek, az alagsorban, közvetlenül a kétes állapotú szennyvízcsatornák szomszédságában, egy emiatt jogosan panaszkodó, kis létszámú stáb főnökeként.

Az ara kivan

Maggie Gyllenhaal dühös, és majd szétfeszítik a határozott tézisek. A mennyasszony! e két érzés nyomait viseli magán a leghatározottabban; feszül a varratoknál, majd kibuggyan belőle a sok vitriol.

Elég, ha röhögünk?

Évek óta következetesen építi drMáriás azt a vizuális univerzumot, amelyben történelmi figurák, kortárs politikusok, popkulturális ikonok és fiktív szereplők keverednek egy groteszk társadalmi panorámában. A most bemutatott anyag az életműnek egy újabb, sűrített fejezete. Egyszerre provokáció és diagnózis, összegzés a kerek számok mentén (Máriás 60/Tudósok 40), ugyanakkor reagálás a mára.

Antropomorf univerzum

A művész 2014-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafika szakán, több csoportos és egyéni kiállítása is volt már. 2017-ben elnyerte az Év grafikája díjat, és ugyanezen évben Jagicza Patríciával közösen készített nagy méretű gumicukornyomata is díjat nyert a Miskolci Grafikai Triennálén.

Illúziók, realista keretben

Van a világtörténelemnek egy kényelmes morális olvasata: nagy háborúk és nagy békék váltják egymást, nagyhatalmak emelkednek fel és buknak meg, a kisebb államok pedig sodródnak a hullámverésben, majd a demokrácia győzedelmeskedik.

Itt éreztük magunkat otthon

Hol volt eddig a társadalom, hogy az elmúlt tizenkét hónapban hirtelen évtizedes sztorik kezdtek hatni rá elementáris erővel? Mire véljük ezt a ráébredést? És számít, hogy vannak, akik már húsz éve erről beszéltek?