Van egy pár perces jelenet a Marvel új Pókember-filmjében: olyan, mint a Kinder tojás belsejébe véletlenül odakerült értékes ajándék.
Peter Parkert kivételesen nem a gimis csetlés-botlás (szerelmi szál), nem az apafigura, Tony Stark elgyászolása (Bosszúállók-szál), és nem is egy szabvány szörnyeteggel való izmozás (világmegmentés-szál) közben, vagyis az egyre kevesebb izgalommal járó kötelező körök robotosaként láthatjuk, hanem egy ijesztőre koreografált, korhatáros rémálomban, amelyet a film illuzionista főgonosza a kamasz hős testi-lelki kikészítésére vetett be.
| ||
Bárki is volt, aki benne hagyta a filmben ezt a meghökkentően komolyra hangszerelt, tétre menő közjátékot, nagy hibát vétett. Mert minek megmutatni, milyen lehetőségek rejlenek a figurában, amikor Spidey kisvártatva néhány bekasztnizott derűs holland focihuligán közt ébred, majd egy tulipánföldön (milyen jó lehetett leírni ezt a szót a forgatókönyvben!) repülőre száll.
Ahogy a szárnyalást is csak egyetlen kis ékezet választja el egy sokkal kevésbé minőségi programtól, úgy ezt a Pókembert sem sok választja el a kínos középszertől. De valami mégis elválasztja: ha az említett rémálom a kiaknázható sötétség egy szép példája, úgy a filmvégi örömködés, a felhőkarcolók közötti szerelmes szárnyalás a Spidey-ban rejlő magaslatokból ad némi ízelítőt.
Kár, hogy ami az előző részben még jól működött (Pókember találkozása a néhai tinivígjáték-király, John Hughes szellemével), mára kimerül abban, ahogy néhány huszonéves színész (a Petert játszó Tom Holland már 23) fullba nyomja a kamaszt.
Forgalmazza az InterCom
