Kezdetben úgy tűnik, a Dead to Me csak egy újabb felvonás a manapság divatos, gyászt tematizáló sorozatok sorában: Jen látszólag tökéletes élete akkor omlik össze, amikor férjét elgázolják, majd magára hagyják az utcán; Judy szintén nem tud túllépni párja halálán. Előbbi a veszteséget sírással, dührohamokkal és hangosan üvöltő death metallal igyekszik oldani, míg utóbbi, az excentrikus szabadgondolkodó úgy keres vigaszt, hogy igyekszik újdonsült barátnőjén segíteni. De kivirágozhat-e igazi barátság két nő között, akiket csak a gyász köt össze? – teszi fel a kérdést a sorozat. Ahelyett azonban, hogy igyekezne válaszolni rá, a későbbiekben egyetlen célja a minél nyakatekertebb csavarok prezentálása lesz.
Pedig azokban a rövid jelenetekben, amelyeket a mű a halál és a gyász feldolgozására áldoz, az egyik főszerepet alakító Christina Applegate és az alkotók is bemutatják, hogy lenne bőven potenciál a Dead to Me-ben. Ami viszont ezután következik, az inkább mesterkélt, mint meglepő: megtudhatjuk, hogy senki sem az, aminek látszik, és még a szomszéd kertész fején is vaj van. A hatásvadászat néha komikus csúcsokra jut: az első rész végén megismert hazugságot az egész évadon keresztül ráncigálják magukkal a szereplők, és alig akad olyan rész, mikor egyikük ne lőné el a „Be kell valamit vallanom…”-blöfföt, hogy aztán valami teljesen mást gyónjon meg.
A sorozat mindeközben hol groteszk és vicces, hol sötét és drámai – sőt, néha már-már misztikus is. Egyik jelleg sem olyan erőteljes vagy hatásos azonban, hogy mély nyomot hagyjon bennünk.
Elérhető a Netflixen
