Tévésorozat

Dead to Me

  • Szabó Ádám
  • 2019. augusztus 11.

Mikrofilm

Kezdetben úgy tűnik, a Dead to Me csak egy újabb felvonás a manapság divatos, gyászt tematizáló sorozatok sorában: Jen látszólag tökéletes élete akkor omlik össze, amikor férjét elgázolják, majd magára hagyják az utcán; Judy szintén nem tud túllépni párja halálán. Előbbi a veszteséget sírással, dührohamokkal és hangosan üvöltő death metallal igyekszik oldani, míg utóbbi, az excentrikus szabadgondolkodó úgy keres vigaszt, hogy igyekszik újdonsült barátnőjén segíteni. De kivirágozhat-e igazi barátság két nő között, akiket csak a gyász köt össze? – teszi fel a kérdést a sorozat. Ahelyett azonban, hogy igyekezne válaszolni rá, a későbbiekben egyetlen célja a minél nyakatekertebb csavarok prezentálása lesz.

Pedig azokban a rövid jelenetekben, amelyeket a mű a halál és a gyász feldolgozására áldoz, az egyik főszerepet alakító Christina Applegate és az alkotók is bemutatják, hogy lenne bőven potenciál a Dead to Me-ben. Ami viszont ezután következik, az inkább mesterkélt, mint meglepő: megtudhatjuk, hogy senki sem az, aminek látszik, és még a szomszéd kertész fején is vaj van. A hatásvadászat néha komikus csúcsokra jut: az első rész végén megismert hazugságot az egész évadon keresztül ráncigálják magukkal a szereplők, és alig akad olyan rész, mikor egyikük ne lőné el a „Be kell valamit vallanom…”-blöfföt, hogy aztán valami teljesen mást gyónjon meg.

A sorozat mindeközben hol groteszk és vicces, hol sötét és drámai – sőt, néha már-már misztikus is. Egyik jelleg sem olyan erőteljes vagy hatásos azonban, hogy mély nyomot hagyjon bennünk.

Elérhető a Netflixen

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.