MaNcs 31. évf. 28. sz. (2019-07-11)
„Soha ennyi nézője nem volt a Nemzeti Színháznak egy évadban, mint az idén” – idézte Vidnyánszky Attilát a minap áhítattól kipirult arccal a kormánymédia egyik igyekvő orgánuma. Már a mondat tartalmi mögöttese is megérne egy kanyart, de vannak ebben a tündérmesében ennél nagyobb disznóságok is (tündérek annál kevésbé).
„A Fidesz az elmúlt négy évben a saját hatalma erősítése érdekében előre megfontolt szándékkal gyöngítette és próbálta ellehetetleníteni a demokratikus berendezkedés olyan fundamentumait, mint az Országgyűlés, az igazságszolgáltatás, a közpénzek ellenőrizhetősége. Ez nem is vezethetett máshová, mint (…) oda, hogy Orbán Viktor esetleges választási vereségét nemzeti tragédiaként tüntesse fel, és – úgymond a haza megmentése érdekében – hiszterizálja híveit, és megfélemlítse elutasítóit.”
Az irracionálisnak tűnő közpénzköltést a sportágazatban sokan összefüggésbe hozzák a miniszterelnök adakozó kedvével, amelynek gyökere a kormányfő sport iránti rajongása lenne. De mi van, ha nemcsak a sportszeretet játszik itt, hanem nagyon is racionális okokból szórja szét mindannyiunk pénzét a sportban?
Nemrég több magyar tudós is szinte egyszerre adott hírt arról, hogy hatalmas áttörést ért el őstörténetünk titkának megfejtésében. Gratulálok, és nekik is ajánlom ezt az írást, de főként azoknak az olvasóknak, akik kevésbé jártasak a nép és nyelv eredetének misztikus tudományában.
Élőszóban és írásban egyaránt lehengerlő előadó volt, szinte bármilyen témában. Sok évtizedes, szüntelen sziporkázása még azokat is lenyűgözte, akik komoly fenntartásokkal tekintettek pályafutására, s éppígy roppant változatos és elegyes életművére. Nagy idők tanúja és rég elhunyt kortársainak fanyar bírája volt, ám vallomásai és ítéletei korántsem minden esetben állják ki a tényekkel való szembesítés próbáját.
Olaszországban letartóztatták, majd szabadon engedték a Sea-Watch német humanitárius szervezet kapitányát, mert hajója fedélzetén 42 menekülttel engedély nélkül kötött ki Lampedusán. Salvini hangos kampányműsort csinált az esetből.
A visegrádi 4-ek kormányfői csekély szerepet játszottak Manfred Weber és Frans Timmermans bizottsági elnökjelöltek megfúrásában – véli a University of Oxford professzora. A történész szerint az uniónak határozottabban kellene fellépnie illiberális tagjai ellen, erre az új Európai Bizottság képes lehet, de akadályozó tényezők is vannak.
Június végén életét vesztette a Péterfy Kórház érsebész főorvosa, az ellátást rögtön át kellett szervezni, az ügyeletet már márciusban. A tragédia nemcsak az érsebészeti ellátás problémáira világít rá, hanem az egész egészségügyi rendszer és a benne dolgozók óriási túlterheltségére is.
Míg korábban a netes szótár jutott először eszünkbe a SZTAKI-ról, ma az MTA szétverését célzó törvény és a kormánymédia által megszellőztetett „titkos szoba” ugrik be az említésekor. Hogyan működik az intézet, és mi vár rá?
Nagy horderejű, hosszú perben született jogerős ítélet arról, hogy Miskolc önkormányzata, miután az egyik városi romatelep „felszámolásának” ürügyén százakat tett földönfutóvá, megsértette a hátrányos megkülönböztetés törvényi tilalmát. A városvezetés mégsem hajlandó orvosolni a töménytelen, általa okozott szenvedést.
Mi lehetett a szerző célja? Vegzálta valaki, és/vagy ő (is) vegzálni akart más(oka)t? Miért nem adta elő és adatta ki, ha már megírta? És miért pont 840-ben jelölte meg a három kottasornyi darab ismétléseinek számát?
A Radiohead énekese és kreatív motorja nem mostanában kezdett külön utakat járni, ám szólópróbálkozásai között sokszor hosszú idő is eltelt.
Még most sem érdemes őt teljesen elveszíteni a radarról.
A Magvető Kiadó újraindított Tények és tanúk sorozatának dokumentumprózája azért számíthat sikerre, mert a személyes tapasztalat hitelesítő pecsétjét üti az elmúlt évszázad sajátos „történelmi kivágatára”. Még akkor is, ha ismerjük az ilyen típusú megnyilatkozások természetes korlátait: a személyes dokumentum az elbeszélő tudatán és sokszor torzító emlékezetén átszűrt tények olykor bizonytalan és ellenőrizendő ismeretéhez juttat bennünket, mintegy feltárva ennek a személyes, szubjektív megközelítésnek belső ellentmondásosságát. Ez érvényes a Hét életem című kötetre is.
A Hajó a ködben a Weiss Manfréd Művek örököseinek története: középpontjában a család SS-szel kötött 1944-es alkujával, amely biztosította a közel 50 fős rokonság túlélését a vészkorszakban. A szerzővel morális dilemmákról, emlékezetpolitikáról, kultúrharcról és mindennapi paktumokról beszélgettünk.
Elképesztően bonyolult dolog ez a klímaváltozás. Nemcsak annyiban, hogy magával a folyamattal mit lehet vagy nem lehet kezdeni (illetve, akik még ott tartanak: van-e vagy nincs), de annyiban is, hogy hogyan is kéne beszélni róla. Mert ugye van számos nehezítés: elsőnek például, hogy a klímaváltozás mint téma unalmas. Nem kéne annak lennie, de az.
Azért a plakát minimum gyanús: mit keres pöfékelő szamovár egy brit szerzőnél? Aztán a díszlet: amikor belépünk a nézőtérre, az orosz vidék kopottas-fehéres, „megállt az idő”-t sugalló bútordarabjait pillantjuk meg. Annyira tipikusak, hogy már-már installációként hatnak: a mindenkori és tetszőleges (magyar) színház tetszőleges Csehov-előadás díszlete prototípusaként.
Csodájára járt a világ, Kossuth-díjjal tüntették ki tervezőit, de a szovjetek nem kértek belőle, és ez megpecsételte a sorsát. A hazai traktorgyártás aranykora ugyanolyan hirtelen ért véget, amilyen gyorsan beköszöntött.
Miközben egyre többet repülünk, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy ez az egyik legszennyezőbb közlekedési forma.
Bárki is volt, aki benne hagyta a filmben ezt a meghökkentően komolyra hangszerelt, tétre menő közjátékot, nagy hibát vétett.
Képzeljünk el egy gyerekevő szörnyeteget, aki a gyengébbek kedvéért egy NOS4A2 rendszámú, antik fekete Rolls-Royce Wraith-ben (azaz Kísértetben) rabolja el kis áldozatait.
A legjobb hír, hogy Joseph Heller háborús szatírája időtálló remek, 1961 óta mit sem vesztett felforgató pimaszsága, abszurdba csapó fekete humora erejéből. Nyilván ezért is pattannak vissza róla a gyáva próbálkozók.
