Film

Távol-lét

Kore-eda Hirokazu: Az igazság

  • 2020. október 3.

Mikrofilm

Nincs annál mélyebb filozófiai, ismeretelméleti probléma, mint hogy mi az igazság, hiszen a szellemtörténet legjelentősebbjei már abban sincsenek közös nevezőn, hogy a valóság, amelyre az igazság vonatkozhatnék, egyáltalán létezik-e.

Nincs annál felszínesebb bulvárklisé, mint az, hogy az igazság mennyire relatív, és mindenkinek megvan az ún. „maga igaza” (és akkor egyik vélekedés sem hátrébb való a másiknál – teszik hozzá az új-kispolgár hadak).

A cannes-i nagydíjas, Oscar-jelölt Bolti tolvajokkal végleg befutó, s most már francia produkciót irányító Kore-eda Hirokazu meglepő módon a bulvárból közelít alapkérdések felé, szinte észrevétlenül hatolva egyre mélyebbre első pillantásra narcisztikus, egoista főhőse (a korosodván is világszép és világhíres Színművésznő) pszichéjében és a főhősét körülvevő viszonyrendszer szövevényeiben. Catherine Deneuve több mint önreflexív, néha kifejezetten a személyes feltárulkozás benyomását keltő alakításában életre kelő Fabienne (Deneuve második keresztneve is ez) nemcsak a filmvásznon játszik szerepet, hanem az életben is (ez még a bulvár). Nem környezete van, hanem udvartartása, az ő Művészetének kiszolgálóival. Erősen kozmetikázott életrajzának kiadása, gyermekként elhanyagolt s frusztrációi­val felnőttként is küzdeni kénytelen lányának megjelenése, és egy új, kelletlenül elvállalt, ám végül színészi és személyes próbatételnek is bizonyuló film forgatása végül egyfajta számvetésre készteti – nem csak a színésznőt, de az őt körülvevő szeretteit is. Lánya (Juliette Binoche, aki itt szarkasztikus ítélkezőként is a mama ölelését mindörökre vágyó, magányos gyermek) a biográfia valótlanságait fejére olvasván felidézi a régen elhunyt barátnő, a szeretett-gyűlölt-irigyelt művészi és magánéleti vetélytárs emlékét. Akinek személyén s emlékén is átlépve érte el nagy sikereit a díva. S akinek szinte hasonmásával, egy feltörekvő fiatal filmcsillaggal kell most együtt játszania, ráadásul egy sci-fi köntösbe burkolt anya-lánya drámában: méghozzá (mivel a sosem öregedő mama tízévenként látogathat a Földre) az örök hiánnyal együtt élni kénytelen lányt. Azokat az érzelmeket megélve és felmutatva, amelyeket ő maga keltett örökös jelen nem létével (hiszen nem csak akkor volt távol, amikor elutazott). És éppen ez: a szerep kibontásához a lélek legféltettebb zugaiba száműzött s onnan felszakított érzelmek segítik megérteni saját voltaképpeni élettragédiáját – amelyet persze azonnal szereppé is transzformál, privát életé­ben is, hiszen nincs is egyéb élete, mint az, amit szerepként fel tud dolgozni. És éppen ez: a szerepkibontás folyamatának végigkísérése segít megérteni a tanúként figyelő lánynak a művészetben menedékre lelt, sérülékenységét nárcizmusával kompenzáló asszony döntéseit. Amelyek közelebbről nézvést mégsem csak egy sikereiben tetszelgő egoista döntései.

Vajon nem része-e az „igazságnak” az, ahogyan életeseményeit az ember megéli, s vajon nem része-e ennek a megélésnek az a sajátos tudatállapot, amelyben az események és az eseményekhez kialakított viszonyulások nyilvánvaló ellentmondásai meghitt egységet képeznek? A japán író-rendező ezúttal sem ad válaszokat, viszont okos kérdéseket tesz fel. A legapróbb részletekig láttatja a hősei közötti viszonyokat, de nem megoldja az ezen viszonyok indukálta kérdéseket, hanem engedi továbbgondolni azokat.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.