Azt hihettük, hogy az Alkonyzóna halott, hisz miért lenne szükségünk inváziós sci-fikre, ha már eltűnt a szovjet fenyegetés? Andrew Patterson remek pastiche-t készített az 50-es évek filléres sci-fijeinek és tévésorozatainak stílusában, mely úgy eleveníti fel a korszak hangulatát, hogy bravúros, anakronisztikusan modern formai fogásokat alkalmaz.
Egy fiktív új-mexikói kisvárosban épp minden lakos a helyi gimi kosármeccsén tolong, csak az ifjú telefonos kisasszony, Fay és a helyi dj, Everett próbálja átvészelni az éjszakai műszakot. Fay furcsaságokat tapasztal a telefonközpontban, majd el is csíp egy kísérteties hangjelenséget, melyet továbbít Everettnek. Együtt erednek a hang nyomába, miközben egy titkos katonai hadművelet és egy kisfiú titokzatos eltűnésének nyomaira bukkannak – úgy, hogy ki sem teszik lábukat a poros kisvárosból. A két forgatókönyvíró, James Montague és Craig W. Sanger szinte fullasztóan leszűkítik a cselekmény terét: a feszes másfél óra egy kosármeccs ideje alatt, nagyjából három helyszínen bonyolódik. Ebből a szűk perspektívából tekint ki a film a korszak Amerikájára: a rasszizmusra (a veszélyes és titkos hadműveleteket direkt fekete katonákkal végzik), a szexizmusra (senki nem hisz az idős nőnek, akinek eltűnt kisfia), a paranoid rettegésre az oroszoktól és az új kommunikációs technológiáktól – ezek mind-mind izolálják és vakká teszik a derék állampolgárokat. Amikor pedig már elalélnánk a feszültségtől, a film pajkosan emlékeztet, hogy csak egy ócska fekete-fehér tévéjátékot nézünk.
Elérhető az Amazon Prime Videón
