Amikor Sztupa és Troché mini csatahajókat épített kókuszdióhéjból, hogy hadrendbe állításukkal a kerületi tanács kicsit feldobja a Városligeti-tó turistaforgalmát, kezdetben ment minden, mint a karikacsapás. Már az ötlet is Kolumbusz tojása volt, Óvári et. egy szemfüles beosztottja – később sokan Ómafával azonosították, de ő soha nem vállalt ilyen állást – egyszerűen összepárosított két dolgot, mint afféle premisszákat szokás. A kubai elvtársak azon sírtak, hogy már kénytelenek a tengerbe önteni a felgyűlt kókuszdióhéjat, mert annyi lett belőle, amióta a lengyel partnerek felhagytak az importjával. Míg virágzott az üzlet, halászati bójákat készítettek a kubai kókuszdióhéjból, de kiszorította a műanyag, közelebbről a Krupski Młynben székelő Gekoplast gyár habosított polisztirol bójái (ma bukósisakot gyártanak belőle). Szóval ott voltak a kedvesen zokogó kis Che Guevarák, meg a számos havannai tanulmányút lehetősége, már csak egy ötlet hiányzott. Az ötletet pedig a XIV. Kerületi Tanács kulturális osztályáról szállította valaki, akit az utókor Ómafával azonosít, de ő ilyen állást sose vállalt (mindkét imposztor Sztupa és Troché volt, rosszabb esetben nem és, hanem vagy). Tehát a tanácsi Ómafa besírt az agitpropos Ómafának, hogy mindenki kibaszottul unja már a csónakázást a Városligeti-tavon, és különben is rohadt drága, s már azon gondolkodnak, nem kéne-e nyárra is lefagyasztani, mert a korcsolyázást viszont imádják a népek. Ki igazodik ki a gusztusukon, vonyított vállat a tanácsházi Ómafa (Sztupa vagy Troché), de a másik fejében már ott volt a nagy ötlet: a mini csatahajóké. Ment is fényesen az üzlet, a lakosság önfeledten süllyesztette el egymást a Városligeti-tavon, akkora volt a siker, hogy a tó vajdahunyadvári kiszögellését el is kellett nevezni Cattarói-öbölnek, úgy is hívták két hétig, amikor a tér túlsó oldaláról jó kilátással rendelkező jugoszláv nagykövetségen megelégelték a dolgot. A nagykövet bement Óvárihoz, s nyomatékosította, hogy Tito elvtárs jobban örülne, ha Kotori-öbölnek hívnák az inkriminált partszakaszt. Óvári előbb ígéretet tett rá, majd kibontott egy Cezar Vinjakot, s amikor a feléhez értek, elénekelték a Marširala kralja Petra garda című indulót. Az üveg aljánál pedig a kubai kókuszdióimport nagyobb dicsőségére a Hasta siemprét, ekkor már Sztupa és Troché is megérkeztek. A következő évben azonban beütött a katasztrófa, rossz volt az időjárás, így alig termett valami kókuszdió Kubában, s annak is lába kélt kézen-közön.
Pénteken (19-én) este fél tizenegykor visszatérünk régi sikereink színhelyére, a Hatton Gardenbe, az érettségi találkozós filmek tankönyvi helyszínére, de a legőszintébb sajnálatunkra most is Phil Daniels (Kvadrofónia, Parklife, Endeavour) nélkül. Emlékeznek a Bugsy Malone című filmre? Abban is a(z egyik) nagy leszámolásra? A borbélynál megejtett klasszikus maffiagyilkosság után rögtön a mulatóban vacsorázókra is rátörnek tejszínhabköpő dobtárosaikkal a gengszterek, s a nagy felfordulásban az egyik pincér egy hölgy fejére borít egy tál spagettit (egyéb források szerint spigettit), na, ez az ügyes pincér is Phil Daniels volt, ahogy mondani szokták, krediten kívül. Micsoda alakítás pedig! Sajna a Bugsy Malone-t sem adja ezen a héten a tévé, ez a Hatton Garden-i nagy büdös gyémántrablás meg olyan, mint az opera, kettős szereposztásban adják, s most a Phil Daniels nélküli kerül színre: A tolvajok fejedelme. Ebben csak olyan arcok cavatináznak, mint Michael Gambon, Tom Courtenay, Ray Winstone vagy éppenséggel Michael Caine. De nekünk persze az igazi Hatton Gardenért fáj a szívünk, Clive Russell is van benne! Megvan? Nincs, akkor érjék be a Michaelekkel.
Szombaton tolhatunk egy szokásos full éjszakát a Cinemax 2-vel, csak előbb fejtsük meg közösen, hogy este fél nyolc után a nemzeti főcsatorna (Duna) miért hozakodik elő a Winnetou 1963-as nyugatnémet kiszerelésével. Azért biztos nem, mert jó nézni. Pedig az. Sokkal inkább arra gyanakszom, hogy azért, mert a napokban volt nyolcvanéves Gojko Mitić, közelebbről épp múlt csütörtökön. Ne ordítsál, én is tudom, mindjárt odaérünk. Csakhogy nevezett színművész annyira nem volt Winnetou, hogy nem is játszott a filmben, ő majd csak az 1964-es Winnetou 2-ben kerül elő, s ott is csak egy rézbőrű hátramozdítót alakít majd – ennyit a nagy ünnepeinkről. Pierre Brice és Lex Barker rég meghaltak, pedig utóbbi még Fellininél is játszott (konkrétan az Édes életben ő volt Anita Ekberg amerikai filmsztár pasija és bemosott egy nagyot Mastroianninak, amit egyfelől megértek, másfelől Don Federico is úgy lehetett vele, hogy mégiscsak ő az Old Shatterhand). Szóval rejtély, hogy mit akarnak ezzel. Ezért térjünk is át gyorsan kedvenc szombat esti időtöltésünkre, a Cinemax 2 bámulására. Fél kilenckor kezdünk a Mo című tavalyi román filmmel. Arról van abban nagyban szó, hogy két egyetemista lányt felhív a lakására a rettegett prof, már a neve is félelmetes, Ursu. Mondván, hogy visszaadja a puskázáskor elkobzott telefonokat. Mi lesz ebből?! Az egyik női név után jön a másik, Mo után Irina. Az Irina pedig egy 2018-as bolgár film, mondhatjuk úgy is, hogy egy elcsapott részmunkaidős pincérlány kálváriája, annál is inkább, mert elcsapatásának napján a férje is totál lerobban. El kell menni béranyának, az ilyen filmekre mondjuk azt, hogy az égő vonatból esik a hős fejére egy kolerás tégla. A magunkfajtáknak, akik a bolgároktól Hriszto Botev lírájához vagyunk szokva, nyilván komoly megpróbáltatás, de legalább valamilyen fokú happy end lesz a vége. S a végében az is jó, hogy utána egy cseh thriller következik. Láttak önök már cseh vagy csehszlovák thrillert? Még a KGST-ben sem ők voltak a műfaj fő beszállítói. Hát, szerintem most sem fognak, csak a rádióújság trükközik: a Csendes érintések ugyanis egy bébiszitter drámája. Pontosabban az önbecsülés és a megfelelési kényszer küzdelméé. De a tévézés ennél is rosszabb, hagyjanak fel vele!
