Ünnepel a magyarság, hatvan évvel ezelőtt győztük le az angolokat a Wembley stadionban. A találkozót a korabeli angol sajtó nevezte el az „évszázad mérkőzésének”, ám kötve hinnénk, hogy ma bármelyik angol sportújságíró le merné írni ugyanezt. Mi azonban úgy megjegyeztük a korabeli aktuális brit szenzációt, hogy azóta sem tudunk lehasadni róla.
Pedig ha már emlékezünk, emlékezni illene a köztes állomásokra is. Nem a londoni, hanem a berni hazatérőket fogadó tömegre, 1956 „főpróbájára”, vagy például arra, hogy a disszidens Puskás nevét évtizedekig nem volt szabad kimondani. És 1981-re emlékszünk, amikor Puskás – méretes sörhassal – újra parádézhatott a Népstadionban? És 1993-ra? Amikor behúzták szövetségi kapitánynak, persze ő sem tudott csodát tenni, hogy is tudott volna. És ne feledkezzünk meg 2006-ról, a nemzeti gyásznapról sem, amikor Koltay Gábor nem rockoperát, hanem temetést rendezett. Érdemes lenne visszaemlékezni már csak azért is, mert azóta néhai Puskás Öcsi egy személyben az aranycsapat, a többieket inkább kisegítő személyzetként emlegeti még a két túlélő, Grosics és Buzánszky is. Azóta van már Puskás Akadémiánk, meg utcánk, köztéri szobraink…
| ||
Mégsem kell ahhoz Orbán Viktornak lennie a miniszterelnöknek, hogy kijelentsük: a „londoni diadal” körüli rongyrázás mindig is szemfényvesztés volt kezdettől fogva, az épp aktuális politikai széljárás szerint.
De generációk szopják be ezt a maszlagot az évszázad mérkőzéséről. Mire föl?
Nézzük a híreket, és nem hiszünk a szemünknek. Pár hete Szentesen felavattak Puskás Öcsi legújabb egész alakos szobrát, a hétvégén Áder János Buzánszky Jenőt fogadta, aki előtte a Debreceni Egyetemen (!) tartott előadást. Az MTI közleménye szerint „a kerek évfordulón a Kossuth rádió és a Duna Tv nemcsak a teljes mérkőzést tűzi műsorára, hanem háttérbeszélgetésekkel föleleveníti a kort, amikor az egész világ a mágikus magyarokról beszélt”. És még mindig nincs vége! Buzánszkyról és Grosicsról egy-egy metrószerelvényt is elneveztek.
Már az is röhejes, hogy szent tehénként tekintsünk egy barátságos meccsre, és nevezünk aranycsapatnak egy olyan együttest, amely pont ott esett pofára, ahol az aranyérmet osztották. Csakhogy röhögésről szó sincs, kínos feszengésről sem, pedig Rákosiék propagandafogása lassan az államalapítással, a nándorfehérvári diadallal, március tizenötödikével kerül egy polcra.
Miért is röhögnénk, feszengenénk? Nem lehet, hogy mégis a 20. századi magyar történelem legfényesebb napja november 25-e? Vagy tud valaki jobbat?
