Gyász

Lacika

Najmányi László (1946–2020)

  • Víg Mihály
  • 2020. augusztus 9.

Nekrológ

Fájdalmasan kevesen tudják, hogy a hetvenes években a magyarországi művészeti aktivitás még szinkronban volt a világon történő legprogresszívebb dolgokkal. Halász-színház, performanszok (St.Auby, Hajas), szobrászat (Pauer), Erdély filozófiai munkássága és az ezekhez szorosan kötődő Kovács István Stúdió, amelynek éppen Najmányi László (Lacika) volt a „vezetője”, bár ő ez ellen nyilván tiltakozna – hiszen, mint a híres duk-duk Ady-novellában – mindenki tudta, hogy ő a vezér, csak ő maga nem.

Az sem véletlen, hogy az imént felsoroltak mindegyike aktív tagja volt a BBS-nek, valamennyien foglalkoztak filmkészítéssel is. Ezek az emberek még barátok is voltak, nagyon komolyan, kíméletlenül kritizálták egymás munkáit, amitől ezek a barátságok csak még mélyebbé váltak. Talán mondani sem kell, hogy az említettek mindegyike a „tiltott” kategória minden hátrányát elszenvedte, és szinte kivétel nélkül kiüldözte őket az akkori stupid hatalom az országból. (Aztán, már a nyolcvanas években kezdett eltűnni ez a komolyság, jelenidejűség, és az igénytelenség később csak fokozódott, hogy végre lezuhanjunk ebbe az infernális mocsárba, amelyben ma élünk. Ezt ő nagyon mélyen érezte. Annyira, hogy nem tudok nem gondolni arra, hogy az emiatt érzett elkeseredés évekkel rövidítette meg az életét.)

Én (életkorom miatt) csak ’75/76 körül kezdtem messziről csodálni ezt a társaságot. Személyesen már csak azért sem ismerhettem őket, mert nehéz volt a közelükbe férkőzni, joggal tartottak a tégláktól.

Najmányi Lászlóval „személyesen” a Bajcsy-Zsilinszky, Ó utca sarkon találkoztam először. Hámos Gusztávval ballagtam egy fillér nélkül, amikor ő (Gusztávot persze ismerte) elmesélte, hogy most érkezett Moszkvából. Mesélt a kétszer nyolc sávos utakról, melyeken a dúsgazdag moszkvai aranyifjak hatalmas autóikon száguldoznak. Akkoriban – legfoglalkoztatottabb díszlettervezőként e kis hazában – volt pénze, rögtön elővett egy százast, átnyújtotta és elsietett.

Legjobb barátjával, Molnár Gergellyel akkoriban zenét és színházat csináltak. Ott voltam az összes Spions-koncerten, és ott voltam a Molnár utcában is minden előadásukon, melyeket a Donauer Video Family Without Video & Friends nevű társulatukkal adtak elő. Nem sokkal később követték Baksa-Soós, St.Auby és a Halász-színház példáját, és elmentek ők is. Először Párizsba, aztán Kanadába, ahonnan Najmányi már egyedül továbbment Amerikába.

Nyolcvanötben New Yorkban találkoztam vele ismét. A Broadwayn élt egy hatalmas loft befogadott lakójaként. Nem volt hajlandó magyarul megszólalni, én pedig nem tudtam angolul. Valamennyit zenélgettünk. Lukin Gábor tolmácsolt, és készítette a felvételeket.

Aztán Najmányi hosszas indonéziai bolyongások, New York-i tartózkodások után valamiért ’96-ban hazatért, és komolyan terveztük, hogy ő és a Balaton együtt fog zenét és színházat csinálni. Ebből végül pár közös koncerten és egy, a Műcsarnokban előadott színházi előadáson kívül nem sok minden jött létre. Akkor már gyanakvó volt, mint minden „nehéz ember”. Szemérmes és nehezen megközelíthető. Nem haraggal, de rejtelmes módon mégis eltávolodtunk egymástól. Persze ha valahol összefutottunk, mindig jól elbeszélgettünk. Pauer Gyulánál, kiállításmegnyitókon. Persze rengeteget dolgozott ezután is. Könyveket írt Halász Péterről, Thereminről, Blumról, előadásokat rendezett, blogokat készített Dr Bardo néven Dixi életéről, de ezek a művek jelentőségüknél jóval kevesebb figyelmet kaptak.

Elkezdett nehezen járni, csípőprotézisre lett volna szüksége. Erre nem került sor, mert az ilyen öntörvényű emberek idegesek lesznek, ha orvoshoz kell menniük, képtelenek azt a kanosszát végigjárni, ami egy műtét végtelenül nehéz elintézését jelenti.

Így egyre inkább visszaszorult a lakásába, egyre inkább magára maradt. Volt pár ember, aki szeretett volna segíteni, de ő a büszkesége miatt ezeket a próbálkozásokat elhárította. Végül szinte véletlenül értesültem arról, hogy öreg barátom magatehetetlenül, életveszélyes állapotban, magányosan hever egy garzonlakásban. Egy közös ismerősünk hívott, hogy oda kéne mennem hozzá, mert már nem tud megmozdulni, és tíz centivel szeretne feljebb húzódni az ágyban. Ajtót nyitni nem tud (természetesen), de megtudtam a kapukódot, és azt is, hogy hol találom a lépcsőházban elrejtett kulcsot. Behatoltam a lakásba.

Ezt a hatalmas költőt, performert, zenészt, írót, képzőművészt ilyen körülmények között kell látnom? Így bánik el ez az ország ritka géniuszaival?

Nagy nehezen kicibáltam alóla a lepedőt, kicseréltem azt a pelenkaszerű valamit, ami a feneke alatt volt. Egy öregember bölcs fürkésző szemeit láttam, és ugyanezekben a szemekben egy kisgyermek félelmét. „Pedig annyi tervem volt – mondta –, van egy csomó doboz, amit még Amerikából küldtem haza, azt kéne katalogizálni. Le fogják vágni mind a két lábamat.” Nem hittem el, mert olyan hihetetlen volt ez az egész. Levittem a zsákot, amiben ezek a pelenkaszerű dolgok voltak, elmentem vásárolni.

Másnap, mikor ismét hozzá siettem, ott volt a nővére, és egy nővérke, aki azt mondta neki: „Laci bácsi, tessék akarni meggyógyulni!”

Bevitték a Jánosba. Ott elvégezték a műtétet. Egyéb beavatkozáshoz már késő volt, hiába vitték az érsebészetre. Cukorbetegség, elromlott szív, felfekvések a hónapokig tartó, magányos ágyban fekvés miatt. Egész éjjel fegyverropogást hallott, azt hitte, hogy pisztolyok hevernek a padlón. „Nincs ott pisztoly?” – kérdezte. „Akkor hozz be egyet, és lődd szét a fejem. Vagy ha nincs bátorságod, majd én.” Két ápoló lépett a kórterembe, és elvitték kötözésre. Éjjel tizenegykor meghalt.

Nem akart tovább élni.

Neked ajánljuk