Az író, képzőművész, színházi és filmrendező, performer, illetve thereminművész nagyon sokféle dolgot csinált, de kicsit úgy, hogy ha „megvolt” valami (mint például azok a rajzai, amelyek a Ludwig gyűjteményébe kerültek), azon rövid idő múlva túllépett, és másba kezdett.
Az osztrák Hermagorban, egy angol fogolytáborban született, ahol „első hónapjait egy kettévágott vajkrémes dobozban töltötte”, éhesen és rácsok közé zárva. Az apa, bár kapott volna állást Angliában (vízépítő mérnök volt), visszatért Magyarországra, ahol egy feljelentést követően hónapokat töltött ítélet nélkül börtönben. „Rehabilitálása” után az ország különböző pontjaira küldték dolgozni; s egy idő múlva családja is követhette. Így kerültek Kiskunfélegyháza, Hódmezővásárhely, Cegléd, Szentes, Szolnok és Győr után 1959-ben Budapestre, ahol Najmányi az emigrálásáig élt. Az állandó költözések miatt már kisgyermekként otthontalannak érezte magát, mint aki nem a megfelelő helyen és életben van.
Aki ráért
Alig múlt el tízéves, amikor egy (feltehetően a Szabad Európa Rádióban sugárzott) rockzenei válogatás hatása alatt elkészítette az első gitárját (ehhez a család egyik antik bútorának fedőlapját használta fel), majd hangfelvevőt és mikrofont is gyártott. Már ekkor is sokat írt (például paródiákat, fiktív filozófusok gondolatait), naplóját egy idő után titkos írással vezette (ezt utóbb, művei rendszerezése során alig tudta dekódolni). 1971-ben alapította meg a Kovács István Stúdiót, egyfajta antiszínházat, és az egész életművet tekintve talán itt fogható meg leginkább Najmányi jelentősége.
A Kovács István Stúdióban elsőként alkalmaztak ugyanis bejátszott hanganyagot, videofelvételt és olyan filmes megoldásokat, mint amikor a két teremre osztott nézők egyik csoportja kartondobozokba vágott lyukakon keresztül nézhette végig, amint a többi néző bevonul a másik terembe. Fontos szerep jutott az élő vagy felvett zenének is: ilyen értelemben a stúdió előadásai majdhogynem intermediálissá váltak, s így bőven megelőzték a korukat. Szemben a Halász-féle csoporttal, a Kassák Ház Stúdióval, amely 1969-ben, tehát korábban is indult, és inkább volt hagyományos színháznak tekinthető, Najmányié egyszemélyes intézmény volt, a fellépők állandóan változtak, az „játszott”, az olvasott fel szöveget, aki ráért. Az előadásokhoz nem voltak próbák, a szövegeket a kezdés előtt fél órával kapták meg a „szerepelők”. Mégis: a csoportok és az alkotók ezer szállal kapcsolódtak, például Najmányi A császár üzenete című rövidfilmjében (amely egy szándékosan el nem készített film beharangozója) a Kafka-szöveg alatt a Kassák-körös Breznyik Pétert látjuk, amint a tájban áll félig meztelenül, félig elegáns ruhában. Amikor 1973-ban bemutatkoztak Balatonbogláron, a majd’ félnapos akció során a közönség kezét mézes kötelekkel kötötték össze (az akcióban részt vett Hajas Tibor is). Najmányi, miután a stúdió a hatósági vegzálások miatt megszűnt, 1976-ban megalapította a Donauer Video Family Without Video & Friends elnevezésű formációt, 1978-tól pedig egyszemélyes előadásokat szervezett, többségében performanszokat vagy body-artot. Az ájulásig tartó egy helyben futás (R.U.N. by Run diszkószínház) vagy állás (Pain) mellett voltak olyan kevert műfajú darabok is, mint a Pére Lachaise, ahol titkos rendőrként énekelte és szintetizátoron kísérte az általa írt szövegeket. Máskor írókat (Beckett, Artaud, Céline, Henry Miller) megszemélyesítő, élő majd gombostűvel átszúrt svábbogarakat helyezett egy írásvetítőre, „haláltusájukat” óriásira vetítve… Megélhetését színházi látvány-, díszlet- és jelmeztervek készítésével biztosította; a szolnoki Szigligeti Színházban bemutatott Tangó című Mrożek-darab látványterveit és díszletelemeit a prágai szcenográfiai biennálén is kiállították.
Jönnek és mennek a spionok
1978 mindemellett a Spions éve volt, azé az együttesé, amelyik az egész szovjet blokkban első punkzenekarként azután inspirálóan hatott a magyar alternatív zene, ezen belül a 80-as évek budapesti undergroundjának számos meghatározó zenekarára. Najmányi ugyan nem volt ott a Spions alapításánál, de a demókon már szerepel, így terjedhetett el a tévhit, de nem sokkal később már biztosan jelen volt a zenekar életében, hiszen pontosan leírta, hogy a koncertek miért is maradtak félbe, illetve maga is táplálta a legendát, többször is leírva, hogy ő a Spions szellemiségének őrzője. Najmányi (aki egy ideig a Boris Popoff művésznevet használta) látványtervezőként, ötletgazdaként, technikai segéderőként működött közre. A mára legendává vált zenekar mindössze három – más forrás szerint négy – koncertet adott, s ezek egy része is félbeszakadt. Az együttes a magyarországi megszűnését követő népszerűséget nem csupán a kalózkazettáinak köszönhette, hanem azoknak az underground együtteseknek (pl. Európa Kiadó), amelyek rendszeresen játszották a számaikat. Najmányi ’78-ban a Spions két tagjával, Molnár Gergellyel és Hegedűs Péterrel Párizsba utazott, aztán mielőtt végleg lelépett volna, még hazajött fél évre. A magánéleti válság (válás) miatt depresszióba esett, ivott, speedezett és altatót szedett (egy 1978. novemberi performansza során füstbombát dobott egy zongorába, majd elájult), visszaemlékezése szerint elviselhetetlenül goromba és agresszív volt az őt körülvevő alternatív közeggel. Mégis ekkor, a Gyarmat utcai lakás magányában (ahol a falakat fehérre, a padlót feketére festette, az ablakokra pauszpapírt ragasztott, és szert tett egy csontvázra is) születtek meg az olyan fotók vagy fotóperformanszok – mint a Nice Couple vagy a P.O.W. –, amelyeken a fehérre festett arcú művész maga is egy élőhalotthoz válik hasonlatossá (e munkák az Alföldi-gyűjteménybe kerültek).
Számkivetve
Emigrációja sokéves hontalanságot hozott, 12 országban 116 lakást. Eközben volt szobafestő, prostituált és bébiszitter is. 1996-ban tért végleg haza Magyarországra, ahol egyrészt sorozatot indított a Balkon folyóiratban Spions címmel (mely minden kedves anekdota és korfestés mellett inkább egy hatalmasra duzzadt, igen imponáló kultúrtörténeti és antropológiai kutatásokkal megalapozott esszésorozat), s 2006-ban itt jelent meg fikciós dokumentumregénye is Thereminről. Az általa készített és elnevezett hangszerrel számos koncertet adott, ez volt az egyetlen igazán sikeres „kísérlete”, a hangszerrel kapcsolatos kutatásainak eredményét a könyvtől kezdve előadásokon át színházi és táncszínházi bemutatókban is feldolgozta, eredményeit nemzetközileg elismert zenészek is hasznosították. Később, az általános érdektelenséget látva visszavonult, és életműve rendezésének szentelte idejét. Hatalmas, feldolgozásra váró anyagot hagyott hátra – kiadatlan könyvekkel, versekkel és tanulmánykötetekkel.
