Az illető mindkét esetben más munkáját tünteti fel sajátjaként, tehát előnyszerzés céljából hazudik, és ebből a szempontból ugyanolyan erkölcsi megítélés alá esik (és már ettől méltatlanná válik például a köztársasági elnöki tisztség betöltésére). Ezért tartom problematikusnak azt az állítást, miszerint a plágium és egy politikus más által írt beszéde egy "széles skála" két végét képviselnék, és amelyen egy bérdolgozat bizonyára valahol középen van. Feltételezem, hogy Mérő a közös tényezőt az "ilyesféle ügyek[nél]" abban látja, hogy mindegyik esetben más által írt szöveget használ az illető valamilyen célra (szélesebben értelmezve: más szellemi termékét használja). De ez így önmagában nem egy erkölcsileg minősíthető "cselekedetcsoport", és pontosan ezért nem használható egy erkölcsi útmutatásra alkalmas skála felépítésére. Mérő skálájára rákerülhetne egy színészi produkció is, mivel abban is más szövegét használják, de abból, hogy a színész tevékenysége teljesen rendjén való, nem vonható le semmilyen következtetés egy bérmunkát beadó diák erkölcsi státuszára - ahogyan egy politikus profi csapat által írt beszédének erkölcsi elfogadhatóságára sem.
Hogy egy másik példával illusztráljam: ilyen alapon a betöréses rablás, a boltból lopás és a vásárlás is elhelyezhetők egy széles skálán, mivel mindhárom esetben valamilyen tárgy megszerzéséről van szó. Gondolom, mindenki számára egyértelmű a példa helyes erkölcsi megítélése, és hogy egy ilyen skála felállításából erkölcsi útmutatást nem nyerhetünk. Abszurd lenne azt sugalmazni, hogy mivel a vásárlást természetesnek vesszük, a lopást ne ítéljük el feltétlenül. (Nem azt állítom, hogy a lopást erkölcsileg soha nem lehet megindokolni, csak azt, hogy ennek semmi köze sincs ahhoz, hogy a vásárlást nem tartjuk elítélendőnek.)
Nevezzük tehát nevén a dolgokat - aki plagizál, az lop és csal, aki bérdolgozatot ad be, az csal, és egy politikus, aki más által írt beszédet ad elő, az ceteris paribus - azaz, ha nem állítja, hogy ő írta, nem tartalmaz tudtával igaztalanságot stb. - semmilyen erkölcsileg elítélendő tevékenységet nem követ el, mivel társadalmi konvenció alapján az emberek nem feltételezik, hogy ő írta, csak azt, hogy képviseli a beszéd tartalmát.
Továbbá azzal sem értek egyet, hogy egy egyetemi oktatónak jogában áll, illetve erkölcsileg elfogadható elállni attól a kötelességétől, hogy eljárjon egy olyan diák ellen, aki szerinte nem a saját munkáját adta be, amennyiben szerinte "az illető amúgy teljesen diplomaérett", és egyéb pozitív tevékenységet folytat. Hogyan vélekednénk akkor, ha a képzőművészeti egyetemen egy diák diplomamunkájaként más festményét adná be, és azért nem indítanának eljárást ellene, mert egyébként a diplomához kellően képzett, és sikeres stúdiója van? Akár a képzőművészeti egyetemről, akár a tudományegyetemről van szó, nehezen elképzelhető, hogy a diploma olyan fontos a diáknak, és az ideje olyan értékes, hogy összességében pozitív következményei legyenek egy ilyen döntésnek, amely a legmagasabb szinten elfogadhatóvá tesz egy csalást. És ha egy egyetemi oktatótól elfogadható, hogy nem tartja be az őt foglalkoztató intézmény jó okkal kitalált szabályzatát, és szemet huny egy csalás fölött, akkor hogyan várható el, hogy a társadalom szélesebb köreiben elfogadottá váljon az intézmények és az alapvető erkölcsi normák iránti tisztelet, amely oly fontos feltétele lenne az ország fejlődésének?
Tisztelettel,
Czellér Márk,
a University of Oxford másodéves filozófia és politika szakos hallgatója
