Kedves Narancs,
Kedvenc magyar hetilapom - az egyetlen, amit olvasok - ebben az évben eddig hétszer szerepeltette Orbán Viktort a címlapon. Mick Jagger médiaguru szavai jutnak az eszembe: "mindegy, mit írnak rólam a 76. oldalon, ha én vagyok a címlapon". Akármilyen szándék is húzódhat a jelenlegi miniszterelnök arcának szerepeltetése mögött, ez reklám az ő és az általa fémjelzett párt számára. Szociálpszichológiából első évfolyamon már szeptemberben tanítjuk azt a jelenséget, hogy az "ismerem" és a "szeretem" kognitív tartalmak milyen erősen összefüggenek egymással a fejekben. Ha többet látok valakit, másodlagos, hogy ő milyen, ismertsége növelni fogja bennem az iránta való rokonszenvet.
Üdvözlettel,
Ligeti György
Magyar Narancs, 2013. július 25.
Kedves Mancs!
Nem vagyok a Kúria fogadatlan prókátora, de megjegyzem, hogy "mindent" akkor sem tudna megoldani ítélete, ha ehhez kellő elszántságuk lenne a bíráknak. Egyrészt ősrégi szabályok szerint a bíróság arról dönt, amit a színe elé visznek. Ha egyszer ennek a pernek a hitelfelvételi és törlesztési árfolyamrés volt a tárgya, akkor nem dönthet arról, hogy a devizahitelezés egészének érvényessége tekintetében menyiben volt kielégítő a bank "kockázatfeltáró nyilatkozata". Megjegyzem, hogy egy ilyesféle ügyben a Kúria valóban nem mert dönteni, ebben a perben állásfoglalást kért, ha nem is - miként a szerk. cikke írja - az Európai Bizottságtól, hanem a luxembourgi Európai Bíróságtól. Azt sem árt figyelembe venni, hogy a szerződés érvénytelenségét megállapító bíróságnak - szintén ősrégi szabályok szerint - meg kell állapítania az érvénytelenségből származó helyzet orvoslásának következményeit, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy a bíróság a már visszaállíthatatlan eredeti állapotot állítja helyre vagy amúgy minden mérlegelés nélkül valahogy az "emberek oldalára" áll. Vannak erre hivatottabb potentátok. Ha egyszer bíróságként kívánjuk működtetni a Kúriát, és nem valaminő uralkodói titkos tanácsot faragunk belőle, akkor a pofon egyszerűségénél jóval bonyolultabb minden érvénytelenség következményeinek megállapítása.
De mindezeknél fontosabb, és voltaképpen ezért írok, hogy a közösségi szintű válasz az ország kétségtelenül akut mizériájára nem a jog, a bíróság, az aritmetika szakszerű használatára alapozandó (bár nem árt, ha ezek használata helyes), hanem a megoldás valóban a két legkevésbé rossz párosításnak tudománya (esetleg művészete) lenne. Úgy kellene kisegíteni az arra érdemes adósokat, hogy közben a jogrend továbbra is kivételes esetekben, igen lényeges és előre nem látható változások körére korlátozza a mentőövet. Ebben a folyamatban aligha használ, ha homogén csoportként kezeljük a devizahitelek adósait. Még a lakáshitelt felvevők is nagyon eltérő helyzetben vannak. Léteznek olyanok, akik második otthonuk megszerzésére vettek fel devizahitelt, és 2011-ben nem tudtak vagy nem akartak élni a kedvezményes előtörlesztéssel. Vannak, akik először kívántak viszonylag kis értékű ingatlant venni, de szinte minden tekintetben rosszul kalkuláltak. Nem kevesen elvesztették állásukat vagy jövedelmükben komoly csökkenés állt be. Figyelembe kell venni, hogy a forinthitelek felvevői között is találhatók önhibájukon kívül bajbajutottak. A képlet, amely oly gyakran hangzik el, a közös teherviselés az állam ("mi vagyunk"), a bankok és az adósok között, nyilván jó kiindulópont, de igen meggyőző tények volnának szükségesek ahhoz, hogy igazolhassuk, miért éppen egyharmad lenne mindhárom oldal terhe.
Nem kizárt, hogy egy körültekintő elemzést követően ez nagyjából-egészéből megfelelő lenne, de még senki sem foglalkozott azzal, hogy miért ne, mondjuk, 50-25-25 százalék (vagy ennek fordítottja) legyen a terhek megosztása. Talán - mindhárom oldal kétségtelen felelőtlenségét követően - érdemes ebben a kései pillanatban a felelős közösségi döntés felé terelni a megoldás kialakítását. Ez volna az igazi tudomány (és egy kevés művészet).
Hanák András
