"Szobrok jöttek, szobrok mentek"
Magyar Narancs, 2013. július 4.
Tisztelt Szerkesztőség!
Köszönetemet fejezem ki a Magyar Narancs szerkesztőinek azért az interjúért, amelyet Tima Zoltánnal, a Kossuth tér új formáját tervező építőművésszel készített Somlyódy Nóra. Ez ugyanis az első alapos és részletes információ, amit a nagyközönség kap az átalakításról. Persze nem tartom kizártnak, hogy azért hallgattak annyira az illetékesek, hogy csak akkor kapjon tájékoztatást a közönség, amikor már visszafordíthatatlanná vált a folyamat. Mégis szükségesnek tartom néhány kérdés megfogalmazását.
Az interjúban az olvasható, hogy "praktikusan nem lesz gépkocsiforgalom a téren". Csakhogy a Parlamenten kívül a térre nyílik a mezőgazdasági minisztérium, a régi helyére rövidesen visszakerülő Kúria, az Igazságügyi Minisztárium, a jelenleg - lehet, hogy csak "még" - Metesz-palota és a Kossuth-szobor mögötti térfalat képező nagy soklakásos bérház kapuja. Hogyan lehet majd gépjárművel eljutni ezekre a helyekre, és ha netán - remélhetőleg - lehetséges lesz is a kapuk előtti ki- és beszállás, hol parkolhatnak majd a gépkocsik? Elég hely lesz-e az új, föld alatti parkolóban ezek számára akkor, ha az Országgyűlés ülésezik és a T. Házat megtöltik a képviselők, az újságírók, a karzati közönség és a belső dolgozók? A Steindl-palota és az előtte lévő tér idegenforgalmi célpont, hol fognak parkolni a bel- és külföldi turistákat fuvarozó autóbuszok?
Az interjúban nem esett szó a Kossuth térre, pontosabban a tér déli, Akadémia utca melletti szélén a rendszerváltozás után ott felállított Kovács Béla-szoborról. Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy a Kisgazdapárt főtitkárát összeesküvés vádjával akarták perbe fogni, de az országgyűlés fenntartotta mentelmi jogát. Erre a szovjet parancsnokság még aznap letartóztatta és csak 1956-ban kerülhetett haza. Emléke megérdemli, hogy szobra ne a vecsési fővárosi szoborraktárba, hanem méltó közterületre kerüljön.
Szívélyes üdvözlettel:
Dr. Del Medico Imre
"Kirekesztőből kirekesztett lettem"
Magyar Narancs, 2013. július 4.
Kedves Narancs,
A Szegedi Csanáddal készült interjú számos reakciót, valamint profi elemzést inspirál majd. Én arról szeretnék beszélni, hogy valóban ez a sajtónyilvánosság-e a vezeklés igazi módja. Nem kételkedem Szegedi megbánásában, nem kívánom magamnak azt a katartikus megtapasztalást, ami ennek az embernek élete során elérkezett, mégis: az európai parlamenti mandátumát azért magának megtartó politikus talán olyan módon bánhatta volna meg tettét, ha minden földi hívságról, médiaszereplésről, vezető sztárrabbikkal való diskurzusról, elegáns óbudai zsinagógalátogatásról lemondva elköltözik szeretett Erdélyének egy kis falvába magyar nyelvet vagy fizikát tanítani minimálbérért, és tíz év múlva rukkol elő a Nagy Megbánással. Nem akarom magát az embert szavakkal ütni, csak elképzelni tudom azt a szörnyű lelki állapotot, amit számára zsidóságának kiderülése okozott. Ám talán saját gyógyulására is másképpen hat, ha extra radikálisból most nem megy át extra ortodox zsidóba. Ráadásul a legrosszabb indulattal azt is feltételezhetjük, hogy most egy újabb network tagjává lesz. Ezt Kovács 23 János, a Magyar Gárda bohócruhájába bújt éjjeliőr amúgy sem tehetné meg, no meg címlapon sem szerepelhetne a Nagy Megbánás című monodráma hőseként. Azért a cigánysággal kapcsolatban nem sikerült a régi gondolatvágányról letérni: "az bánt a legjobban, hogy pont azoknak ártottam ezzel a legtöbbet - nyilatkozza Szegedi -, akik a legkevesebbet tehetnek arról, hogy a cigánysággal kapcsolatban felerősödött az ellenszenv Magyarországon". Aha! Tehát van a cigányságnak egy olyan része, amely viszont tehet az attitűdváltásról? A cigánygyűlölet nem a cigánygyűlölők miatt növekszik? Ja, és végül: Erdély nem Magyarországhoz tartozik, hiába állítja ezt Szegedi Csanád változatlanul a vele készült - kiváló, hiszen inspiratív - interjúban.
Ligeti György
