Az olvasó viszontagságainak bemutatására nézzük például César Aira Epizód egy vándorfestő életéből (Magvető, 2010) című könyvét, amit a MaNcs (XXII., 47.) Minimum tizenegyese ajánl olvasásra. Jó kézbe venni a vékony kötetet, a borítót kitölti a főszereplő, Johann Moritz Rugendas festményéből készített ötletes és ízléses illusztráció. Szerkezete is izgalmas, a Rugendas festődinasztia lexikonszerű bemutatása fokozatosan alakul át Johann Moritz dél-amerikai útjának leírásába, balesete után pedig szinte szétválaszthatatlanná válnak a valós események és a fájdalmak ellen szedett morfium hatása alatt született belső monológok. Utóbbi részben a fordító (Cserháti Éva) bármit megtehet, ki tudja ellenőrizni, hogy jól adja-e vissza egy morfinista gondolatait, képeit. Az olvasásban előrehaladva egyre gyanúsabbá válik, hogy rosszul. Sokszor nem követhető, hogy ki beszél éppen, és zavarosak azok a részek, amik a lényegről, a főszereplő látásmódjának megváltozásáról szólnak. Kicsit visszalapozva kiderül, hogy már a könyv első, tényszerű részében is vannak furcsaságok. A dédapa, Georg Philip Rugendas (1666-1742) "...az üzletet és a módszert három fiára, Georg Philipre, Johanra és Jeremyre hagyta örökül. Hármuk közül a legidősebb volt Johann Christian (1775-1826), a mi Rugendasunk apja..." De ha Georg Philip 1742-ben meghalt, akkor hogyan születhetett a legidősebb fia 1775-ben? Hogyan lehet Johann Moritz apjának az apja a dédapja? És miért írják Johannt néha egy n-nel? Az amazon.com-on betekinthetünk az angol kiadásba, ahol a fenti mondatok fordítása valami ilyesmi: "Az üzletet és a módszert három fiára, Georg Philipre, Johannra és Jeremyre hagyta örökül. Az ifjabb Georg Philip fia, Christian (1775-1826) volt a mi Rugendasunk apja..." Alapos a gyanú, hogy a félrefordított magyar szövegből kimaradt egy Rugendas-generáció. Az egyszerű, tényszerű rész elszúrása azt a félelmet erősíti, hogy a fordító a nehezebb feladattal sem tudott megküzdeni, és nem az olvasó hibája, ha nem érti a kötet második felének költői-filozofikus fejtegetéseit.
Bán Zoltán András szerint a fordító időnkénti "sakkvaksága" tolerálható. Ilyen sakkvakságnak gondolom például, hogy Jean Rouaud A becsület mezején című, nemrég megjelent önéletrajzi regénye (L'Harmattan, 2011) második alfejezetében a fordító (Lőrinszky Ildikó) Alsó-Szajna-vidéket írt Alsó-Loire-vidék helyett. Itt egyébként nem teljesen mindegy a helynév, mert ez a rész épp a vidéknek a regény egésze szempontjából érdekes (esős) éghajlatáról szól, ráadásul ugyanabban a mondatban alsó-loire-vidéki városok (pl. Saint-Nazaire) szerepelnek. A sakkvakság fertőző volt, mert a hibát az utószó írója is átvette, sőt az említett városnevet Saint-Nazare-re rontotta. Az említett könyveknek azonban a fordítókon kívül szerkesztői is voltak (az elsőnek Sárközy Bence, a másodiknak Váradi Péter), akiknek épp az lett volna a feladatuk, hogy az ilyen hibákat kiszűrjék.
A César Aira-regényt ajánló Minimum tizenegyes rovat beharangozója szerint a listát "harminc hiteles és megbízható ítélőerejű irodalmár állította össze". Aira könyve például 27 pontot kapott, azaz legalább hárman szavaztak rá, de inkább többen. Kik lehettek azok, és mit értékeltek benne? Mentségük lehetne, hogy ők a regényt magát pontozták, hiszen az azért a magyar kiadásból is kiderül, hogy nagyszerű műről van szó, és ők olvashatták akár a spanyol eredetit is. De a Minimum tizenegyes listájában mégiscsak a magyar kiadás szerepel, aminek része a rossz fordítás és szerkesztés is. Így a lista ebben az esetben épp a céljaival ellentétes eredményt ért el, az olvasó kezébe adott egy hibás könyvet, amiért senki nem vállalja a felelősséget.
Kézdy Pál [at] olv1:"Jeleztük, hogy elfáradtunk"
Magyar Narancs, 2011. június 9.
Olvastam a Papp Magorral készült interjút, a legnagyobb együttérzéssel, de egy-két dolog az én igazságérzetemet is bántotta. Egyrészt nem igazán válaszolt Papp Magor arra a kérdésre, hogyan lehetne kilépni a fizetésrendezés vs. hálapénz ördögi köréből. Az nem egy racionális válasz, hogy meg kell értenünk azokat az orvosokat is, akik elfogadják. Megértjük. És? Az orvosok is megértenek minket, akiknek évtizedekig vonják a fizetésünkből az egészségügyi járulékot, anélkül, hogy akár a fogunk fájna, aztán ha mégis arra kerül a sor, mindent össze kell kaparni, nem csak nekünk, a rokonságnak is. Persze csak azért, mert "társadalmi konszenzust" emlegetett.
Én fontosabbnak tartanám először az orvostársadalmon belüli szakmai konszenzust. Ugyanis a másik dolog, ami felpöckölt, az a szülészorvos emlegetése: hajnali kettőkor az a szülészorvos megy be, akit felfogadtak, és mint ilyen, nem nettó 120 ezerért havonta, hanem 50-100 ezer forintért szülésenként! Az az orvos, aki egyébként is bent van éjjel kettőkor, az az ügyeletes. Szültem két gyereket, és mesélhetnék... Ugyanazért a gyerekért a gyerekorvosok felnőttkoráig nem kapnak ennyit! Pedig ők aztán vállalnak áldozatot, és én bizony találkoztam gyerekorvossal, aki visszautasította a hálapénzt.
Szerintem is rendezni kellene az orvosok fizetését, tisztelem azt az embert, aki erre a pályára megy. A mindenkori kormányoknak nagy felelősségük van az egészségügy helyzetét illetően. A társadalmi konszenzust nehezíti, ha a rezidensek így kommunikálnak, sértetten, hogy akkor kimennek többszörös fizetésért külföldre, akkor az a tisztelet vész el, ami az orvosi hivatástudatnak szól, legalábbis nálam, anélkül, hogy egyetértenék az orvosok kiszipolyozásával. A kereskedelmi tévékben és bulvárlapokban a műhibákat és tévedéseket nagyítják fel, ami szintén nem kedvez a párbeszédnek és a konszenzusnak.
Tisztelettel:
Tóthné Szabó Gyöngyi
