Publicisztika

E hét szombatján tartja első országos küldöttgyűlését az MDNP. Az MDF márciusi frakciószakadása után alakult szervezet politikailag súlytalan. Önmagában sohasem keltett érdeklődést: az eseményt nem a létrejötte, hanem a legnagyobb ellenzéki párt szétesése jelentette, s az úgynevezett ellenzéki szövetség kapcsán sem az MDNP a központi téma; legfeljebb mellékesen emlegetik, hűvös távolságtartással. (Egymás között kötetlenebbek a nagy ellenzéki pártok: "Minek kellett ezt a döglött lovat pont a mi ajtónk elé húznotok?", kérdezte mosolyogva az MDF prominens képviselője a Fidesz prominens képviselőjétől egy szeptemberi napon nem sokkal azután, hogy a fiatal demokraták nyilvánosan felvetették: ideje lenne az MDNP-vel foglalkozni. "Ne aggódj", riposztozott mosolyogva a Fidesz-prominens, "a Giczy már rég a saját ajtaja elé húzta azt a dögöt". Hát így.) Magyarország egykori közjogi méltóságai, s nemrég még vezető tisztségviselői, mindezt nehezen viselik. Abban a világban, ahol továbbra is a miniszter meg az államtitkár meg a főtanácsos úr megszólítás az illendő, egyetlen dologtól félnek nagyon: a végső eljelentéktelenedéstől, attól, hogy egyszer s mindenkorra kihullanak a Nemzet Történelméből. Ez az érzés kergeti őket a szánalmasabbnál szánalmasabb helyzetekbe: márciusban biztosak abban, hogy az MDF 30 százaléka fogja követni őket, és Szabó Iván nagylelkűen fel is ajánlja Lezsáknak: ők senkit sem fognak biztatni az átlépésre; amikor kiderül, hogy a Fórum tagságának alig egy százaléka tart velük, kitalálják, hogy a hallgató harminc százalék megszólítása az ő történelmi feladatuk; aztán ők lesznek a Polgári Szövetség kovásza, az új politikai stílus legkövetkezetesebb képviselői etc. S ha ennyi kevés a figyelem felkeltéséhez, mindig akad bombasztikusnak szánt bejelentés, ami menthetetlenül közröhej tárgya lesz: Szabó Iván "leleplez" egy, a "Tocsik-ügynél is botrányosabb" affért a parlamentben, de csak az derül ki, hogy éppen ő tehet arról, hogy ilyenek megtörténhetnek. A történelmi lelépő tragikomikus; de mindenképpen méltó 1990-1994 szelleméhez.

A Budapesti Rendőr-főkapitányság elérkezettnek látta az időt, hogy végső csapást mérjen az elszemtelenedő maffiózókra. Mert a gyalázatosak már az utcán is piszkoskodtak. Piac-újrafelosztás, konkurenciaharc a védelmi pénzekért, halnagykereskedő-holokauszt. A főcsapás a Szabadság téren át vezet, mint minden ebben az országban. Főkapitányék tizenhárom részes szappanoperát rendeltek, a budapesti rendőrséget népszerűsítendő; ettől nem lesz több lövöldözés az Ügetőn, a szervezett bűnözők kézigránát helyett távkapcsolóra kapnak, a Prisztás vérét ontók meghunyászkodnak, a feltételezett keleti szláv megbízók meg Minszkig iszkolnak, Lukasenkóval vodkázni az ellenzék deportálása utáni nagy tuszovkán.

A szerző az SZDSZ országgyűlési képviselője.

Gyulai Endre szeged-csanádi megyéspüspök szerint elfogadhatatlan, hogy az egyházaknak szánt támogatásnak minősüljön az a "jelentéktelen összeg", amely a hívek jövedelemadójának egy százalékából összejönne, ha a parlament elfogadja azt a törvényt, amelynek értelmében az adózók maguk rendelkezhetnének arról, hogy ezt az egy százalékot mely civil szervezetnek utalják át. Gyulai és a vele együtt tiltakozó többi egyházfi, a református Hegedűs Lóránttól az evangélikus püspökön át az unitárius főpapig szemmel láthatóan egy másik sztoriban vannak: evvel a törvénnyel - illetve a lapzártánkkor még bizonytalan sorsú törvényjavaslattal - tudniillik senki nem venné el tőlük azt a kis pénzt, amit az egyházak a költségvetéstől szakítanak. Csak az derülne ki, hogy hány magyar adófizető mennyi forinttal hajlandó őket támogatni akkor, ha választhat a támogatandók között.

Zaire olyan nagyon messze van, szerencsére. Ha közel lenne - mondjuk az ENSZ-székház mellett, netalántán -, az nagyon kellemetlen tudna lenni. A nagykövetek meg a diplomaták és a személyzet úgy járnának be dolgozni, hogy kénytelenek lennének végignézni, ahogy valamilyen hutu meg tuszi fegyveres milíciák molesztálják egymást és a polgári lakosságot főként; akaratlanul is szemtanúi lennének némi banális törzsi viszálykodásnak, éhhalálnak. És ahogy azok az éhező menekültek tocsogni tudnak a sárban, nincsenek tekintettel senkire. Tán még a marhabőr diplomatatáskát is kikapnák az elhaladók kezéből, és megennék. Holott a táskákban papírok vannak, az érző szívekben az éhezők megmentésének nemes szándéka, a fejekben tervek, a tárcákban tisztes hitelkerettel bíró kártyák.

Sokan úgy tartják, s ehhez meg is van a megfelelő hivatkozási alap, hogy 1956 után a társadalom - persze csak metaforikus értelemben - kompromisszumot kötött a hatalommal, hasonlót ahhoz, amit 1867-ben kötött az ország.

Baj lesz. Vannak már MSZP-s képviselők, akik hátra-hátrapillantgatnak, nézik, nem követi-e őket egy fekete, rendszám nélküli Csajka, volánjánál az alapítványos sofőr, a hátsó ablakok függönye mögül egy szenvedélyes dohányos cigarettaparazsának izzása sejlik.

A gyilkos képes kerékpáron érkezni. És nem csak azért, hogy ebben a pocsolyában - amit közmegegyezéssel Magyarországnak hívnak - a körzeti megbízottaknak is legyen esélyük: idén bicikli van, de ahol a kórházi ágyakat ilyen ütemben építik le, ott lehet, jövőre már csak görkorcsolyára telik. Mindez, természetesen, mellékszál: a történetben az az érdekes, hogy Prisztás Józsefet fejbe lőtték, miközben autójába szállt volna be (na jó, még egy adalék az országról: az egyik napilap szerint a testőrként is fungáló barát a merénylet után segítségért kiáltott).

Pokol elnöki tanácsadó azt üzeni Orbán Viktornak, hogy lesz minden, fognak barátkozni is, csak előbb a Viktor tanúsítson megbánást, amiért az FKgP március 14-i tüntetéséről csúnya dolgokat mondott a parlamentben. Pokol kifejti továbbá, hogy a sajtóban megjelenő hirdetésekre külön adót kell kivetni, amiből a nemzeti irányultságú lapokat lehet majd támogatni, valamint hogy az Alkotmánybíróságot meg kell szüntetni. Közben Torgyán kiteszi Schamschula szűrét valami 1,4 milliárdos ügy miatt. Schamschula még megpróbálja a dolgot rákenni a koalíciós kormányra, aztán rezignáltan elhúz, ha már itt sem kell, akkor tényleg vége. Mindenesetre tett még egy utolsó szolgálatot Torgyánnak. De a seggberúgás, amit kapott, a nemzet szempontjából már megérte, hogy Schamschula egyáltalán a világra jött.

Már megint az apparátus. Egy percnyi figyelmetlenség, és itt a baj: aki emlékezetében a tegnapi székelykáposztán túl is képes felidézni eseményeket, annak kihagyott a szívverése. Elkészült a lista, mindenféle kitüntetendő nevekkel, és igazából senki sem tudja, hogy került rá Porubszky István neve, aki festő, szereti a szotyolát és Potyka bácsiként bőrfejűeket patronált, nehéz elképzelni, hogy a mai koalícióra szavazott volna.

Elég lesz-e Suchman Tamás felmentése? Ami a politikai felelősséget illeti, két név jöhet még szóba: Horn miniszterelnöké és Kuncze belügyminiszteré.

Csoóri Sándor megint jó felé tapogatózik, csak az idősíkokat keverte kicsinyt össze. Ha mi lennénk a Moszad és/vagy a Securitate, ezek után nem haboznánk gyakorlott klinikai pszichiátereket beépíteni a Magyarok Világszövetségének soraiba. Ha ugyanis egy legalábbis sajátos külpolitikai elveket valló félállami szervezet, ami az "összmagyarság" "érdekképviseletére" specializálódott, szóval ha egy ilyen szervezet elnöke az üldözési mánia akut stádiumába jut, akkor talán tényleg érdemes utánanézni a dolgoknak. Evvel Csoóri is jól járna, az ügyből, ha nem is mint James Dean jönne ki, aki leleplezi a kémeket, de mint próféta, aki előre megmondja, és hát tudjuk, hogy ez a prófétadolog milyen régi vágya neki. Lehet persze, hogy nem így lesz, és nem jönnek az ügynökök még ezután sem. És akkor baj van. Csoóri úgy gondolja - legalábbis a Maros megyei Hírlap szerint ezt mondta az MVSZ erdélyi szervezete előtt -, hogy az MVSZ tele van román és izraeli (zsidó, bazeg, zsidó) ügynökökkel. Az ellenség belülről támad, úgy, hogy magyarnak álcázza magát (különben nem tudna belülről támadni). Ez a felvetés Erdélyben különösen jól hangzik, messzire lehet jutni vele például a magyarságversenyben meg az általános gyanakvás és félelem légkörének a megteremtésében. Abból meg aztán már bármi is lehet.

Az úgynevezett Tocsik-ügy mellett jószerivel csak Giczy György két héttel ezelőtti kijelentése keltett az átlagosnál nagyobb figyelmet.

Mi volt a hét végén? Suchman Tamást például, aki az utóbbi időkben feltűnően sűrűn szerepel a médiában, mintha készülne valamire, megkérdezték egy interjú során, hogy Davosban (Svájc), ha elmenne, nem-e néznék-e sámánnak-e. Lehet, hogy nem szó szerint, de valami ilyesmit, ami még akkor is felettébb tanulságos, ha nem pont így volt. Eltekintve most attól, hogy van valami a gondolatban, Svájcra csakugyan ráférne most már valami. (Suchmanra meg Svájc. Ott jól ki lehet pihenni a dolgokat, például milyen nehéz lehetett belvárosi-fiúzni, amikor már mióta, hogy nem illett.)