Számít-e a kitüntetések odaítélésekor a politikai hitvallás? Azt kell erre mondani, hogy az a jó, ha nem. Mégis, sem a belügyminiszter, sem a miniszterelnök, sem a köztársasági elnök nem lehet különösebben büszke, Porubszky - amíg a rendszerváltás utáni úgynevezett közélet, úgymond, szereplője volt - nem cselekedett semmit, ami kitüntetésre érdemesítette volna.
Most már nyilván semmit se lehet tenni. Csak nem mennek oda az emberhez, hogy izé, az úgy volt, hogy nem is magára gondoltunk, hanem Porubszky Istvánra, szintén festő, na persze nem annyira világhírű, csak kicsit, de azért ötvenhatos ő is és izé... szóval borzasztó félreértés történt, mert ez az ő kitüntetése lenne, bejön érte a talált tárgyak osztályára és elviszi. Hisz tudja maga is, milyenek a magyar nevek, felüt egy telefonkönyvet, csupa Kovács, Szabó és Porubszky. Roppant kellemetlen, de nincs mit tenni, tessék szépen visszaadni. Nem adja.
Vagy tegyük fel, hogy csak liberális ármány volt az egész: Potyka bácsi besétált a csapdába, és örökre el lett vágva a bázisnál, úgymond. Hogy néz ezután patronáltjai szemébe, miután Göncztől kitüntetést fogadott el.
Ez a változat nehezen hihető. Most már csak előre lehet menekülni: fel kell vásárolni a fellelhető és még előkészületben lévő Porubszky-műveket - a Legelésző Leánykát Rózsaszínben, a Tanzániai Diplomatát Ütlegelő Leventéket vagy a Részegen Okádó Halászokat, ha vannak ilyenek -, és költségvetési forrásból méltó helyen (egy Porubszky Múzeumban, például) elhelyezni őket, katalógusokat nyomtatni, turistákat becsalogatni, reprodukciókat rájuk sózni, sokért.
A bejárat fölé pedig ki kellene írni: "A hálás utókor felejt és jutalmaz."
