Bauer Tamás: Liberális félidő

publikálva
1996/47. (11. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szerző az SZDSZ országgyűlési képviselője.

A szerző az SZDSZ országgyűlési képviselője.

A magyar rendszerváltás két vezető pártja közül az MDF 1990-ben választást nyert és kormányt alakított, 1994-ben súlyos választási vereséget szenvedett, s azóta is romjaiban hever. Az sem bizonyos, hogy 1998-ban saját erejéből bejut a parlamentbe. A rendszerváltás másik vezető pártjának, az SZDSZ-nek 1990 után 1994-ben sem sikerült megnyernie a választásokat. Mégis, a parlamentben abszolút többséget szerzett MSZP koalíciós partnereként kormányra került. Kormánypártként a választási ciklus félidejére elvesztette támogatóinak felét. Az e hét végén összeülő tisztújító küldöttgyűlésnek szembe kell néznie a kérdéssel: rámegy-e az MDF-hez hasonlóan az SZDSZ is a kormányzati szerepvállalásra, vagy ha odáig nem fajulnak is a dolgok, beválik-e konzervatívok és szocialisták sokszor hangoztatott jóslata, s a német vagy angol testvérpárthoz hasonlóan a magyar politika másodvonalbeli szereplőjévé válik-e az immár egyedüli liberális párt?

A közvélemény-kutatásokban nem is az a leginkább aggasztó, hogy a párt népszerűsége a választási ciklus közepére visszaesett. Ennél is aggasztóbb, hogy a párt megmaradt támogatói is frusztráltak: sokkal kevésbé tudnak azonosulni a kormány politikájával, mint a szocialista szavazók. Csalódott a tagság is, és minduntalan megkérdőjelezik a koalíció értelmét a frakcióban is.

Pedig amiért az SZDSZ annak idején igent mondott az MSZP felkérésére, az az elmúlt két és fél évben nem kis részben teljesült. Az SZDSZ közgazdászai a gazdaság stabilizációját, a privatizáció felgyorsítását és az integrációs folyamat továbbvitelét várták az új kormánytól, ami megtörtént. Elhárult a pénzügyi csőd veszélye, javult a versenyképesség, kialakultak a kiegyensúlyozott növekedés feltételei. A kormány megtette az első lépéseket az államháztartás reformjában: létrejött a kincstár, a rászorultsághoz igazították a családi támogatásokat, felemelték a nyugdíjkorhatárt. Eldőlt a nyugdíjreform iránya, az ágyszámcsökkentéssel megkezdődött az egészségügy szerkezetének átalakítása. Mindennek eredményeként hatvan százalékról ötven százalék alá csökken a GDP államházartáson át újraelosztott hányada, ami lehetővé teszi, hogy elinduljon az adó- és járulékterhek csökkentése. Mind a tíz ujjukat megnyalhatják a liberális közgazdászok! A közszolgáltató társaságok és a bankok privatizációja nemcsak dollármilliárdokat hozott az országnak, de az erősödő tőkekapcsolatok révén is integrálta az ország gazdaságát a nyugati világba. Az ország ma az OECD tagja, s míg a kormányváltáskor még kérdéses volt, hogy Magyarország a NATO-hoz és az Európai Unióhoz csatlakozók első körében lesz-e, mára sikerült visszaszerezni ezt a pozíciót.

A párt népszerűségének csökkenése jórészt a stabilizációs politika és az államháztartási reformlépések kívánta áldozatokra vezethető vissza, amiben joggal tekintik a választók tettestársnak az SZDSZ-t. Elvégre igazuk van a konzervatív és szocialista kritikusoknak: a kormány liberális gazdaságpolitikát folytat. A stabilizációs politika késlekedéséért, a végrehajtásban elkövetett számos melléfogásért ugyan szemrehányást lehet tenni a miniszterelnöknek és egyes szocialista minisztereknek, pártvezetőknek, a gazdaságpolitika irányát azonban a szabad demokratáknak vállalniuk lehet és kell.

Ritkán esik szó róla, de igaz az, amit Lezsák Sándor mondott el a magyar-román alapszerződés előzetes parlamenti vitájában: azt a szomszédsági külpolitikát, amelyért mindenekelőtt Horn Gyulát támadja az ellenzék, már az évtized elején megfogalmazták a szabad demokraták. Büszke is lehet az alapszerződésekre az SZDSZ, az a párt, amelynek alapítóit baráti kapcsolatok fűzték a szomszéd országok egykori ellenzékijeihez, s amely nem taktikai engedménynek, hanem kezdettől fogva stratégiai célnak tekintette a megbékélést a szomszédokkal, s ettől várja a határon túli magyarok helyzetének javulását is. Mint ahogy stratégiai célnak tekintette a nyugati orientációt is, amelynek érvényesítésében szintén jelentős eredményeket ért el a kormány.

A gazdaság- és külpolitikát, a kormány e két sikerágazatát azonban a szocialisták irányítják, s talán ugyanígy irányítanák az SZDSZ támogatása nélkül is, vélheti a külső szemlélő. Ez korántsem bizonyos. Amikor a pártot elhagyó Tölgyessy Péter lépését indokolva azt állította, hogy Horn Gyula az SZDSZ-t az MSZP egy frakciójává degradálta abban a folyamatos politikai játékban, amikor az MSZP csoportosulásai között egyensúlyozva politizál, ha vérig sértette is egykori párttársait, tulajdonképpen megerősítette a koalíció indokoltságát. Mármint azt, hogy az SZDSZ koalíciós jelenléte nélkül aligha alakultak volna úgy a kormányon belüli erőviszonyok, hogy akár idáig is jutott volna a stabilizáció és az államháztartás átalakítása. Az sem valószínű, hogy az MSZP egyedül, 54 százalékos többséggel vállalhatta volna az alapszerződések megkötését és ratifikálását.

Márpedig éppen a gazdaságpolitika és a külpolitika eredményei szilárdították meg Magyarország nemzetközi megbecsülését, ezek az eredmények teremthetik meg az ország számára a felzárkózás esélyeit. Olyan politika eredményei ezek, amelyet csak az SZDSZ és az MSZP képvisel ma Magyarországon, ami tehát igazolja a koalíció megkötését. Olyan eredmények ezek, amelyekért - ha a ciklus hátralevő részében megőrizhetők és megerősíthetők - rászolgáltak a kormánypártok, hogy 1998-ban is kormányon maradjanak, de amelyekért - ha a választók ezt nem méltányolják - akár egy választási vereséget is érdemes kockáztatniuk a kormánypártoknak, így az SZDSZ-nek is.

A harmadik terület, ahol a kormány - bármit mondjon is a koalíció külső és belső ellenzéke - igazi sikert könyvelhet el, az oktatás. A megszorítások itt értelmes finanszírozási reformba illeszkednek, a nemzeti alaptanterv és a módosított közoktatási törvény európai léptékű szabadságot és felelősséget kínál az iskoláknak és a pedagógusoknak, teret nyit az iskolarendszeren belüli mobilitásnak és rögzíti a diákok jogait. Paradox módon bizonyos tekintetben a lemondatott Fodor Gábor az SZDSZ legeredményesebb minisztere (hasonlóan ahhoz, ahogy a kormány Békesi Lászlónak és Bokros Lajosnak köszönhet a legtöbbet), hiszen amit az oktatáspolitikában és a kultúra állami kezelésében ő elindított, majd Magyar Bálint továbbvisz és új elemekkel gazdagít, azt se konzervatív, se szocialista vezetés mellett nem tette volna meg a Művelődésügyi Minisztérium. Ez a politika akkor is vállalható, ha nem kevés konfliktust gerjeszt pedagógusokkal, egyetemi hallgatókkal és oktatókkal.

A küldöttgyűlésnek szembe kell néznie azzal, hogy a kormány által az SZDSZ programjával összhangban vállalt reformok és megszorító intézkedések nyomán elfordulnak az SZDSZ-től azok a mobil választók, akik a sikeres 1994-es választási kampány nyomán álltak mellé. Ez vállalható kockázat. Egy részük még a választások előtt visszatérhet, ha érzékeli, hogy az áldozatok nem voltak hiábavalók, vagy ha azt tapasztalja, hogy az ellenzéki pártoktól nem hall meggyőzőbb üzenetet. Mások, ha 1998-ban másfelé fordulnak is, új választottjukban csalódva visszatérhetnek még az SZDSZ-hez. Elvégre nemcsak 1998-ból áll a magyar politika jövője.

A küldöttgyűlésnek azonban egy másik, súlyosabb veszéllyel is szembe kell néznie. Az SZDSZ támogatottsága nemcsak a közvélemény-kutatásokban csökken, de - a közvélemény-kutatásokban valószínűleg nem tükröződve - gyengül a kötelék is, amely a megalakulása óta mögötte álló liberális törzsközönséget fűzi az SZDSZ-hez. Ami egykor Solt Ottiliát, később Haraszti Miklóst, Tamás Gáspár Miklóst és Konrád Györgyöt, legutóbb pedig Rajk Lászlót késztette arra, hogy kiváljon a frakcióból, illetve a párt vezető testületeiből, az az SZDSZ sok liberális híve számára is azt jelentheti, hogy legközelebb el se mennek szavazni.

Sajátosan liberális értékeinek képviselete olyan feladatokat is ró az SZDSZ-re, amiben nem könnyű egyetértésre jutnia a szocialistákkal, nem számíthat a jobboldali ellenzék megértésére sem és könnyen szembekerülhet a működő intézmények tehetetlenségével, tradícióival.

Közbiztonság és jogbiztonság - ez volt a címe az egyik legfontosabb, Kőszeg Ferenc által fogalmazott fejezetnek az SZDSZ választási programjában. Ez azt elemezte, hogy miképpen kell a rendvédelmi szervek tevékenységében megfelelni a közbiztonság megerősítésére irányuló igénynek és ugyanakkor kitartani az emberi jogok tiszteletben tartása mellett. Könnyű volt ezt a kettős követelményt a választások előtt leírni, de mérhetetlenül nehéz a szabad demokrata vezetésű Belügyminisztérium gyakorlatában megvalósítani, hiszen a szervezett és a fehérgalléros bűnözés gyors terjedése a kilencvenes évek legdrámaibb változása Magyarországon. Ma egyaránt elégedetlen a rendőrséggel a bűnözőktől tartó járókelő, a vagyonát féltő polgár és a rendőri atrocitásokon felháborodó liberális választó.

A jogállamiság európai normái a rendőrség, a titkosszolgálatok, a büntetés-végrehajtás civilesítését kívánnák meg, a koalíció által elfogadott szolgálati törvény mégis inkább militarizálja ezeket a szolgálatokat. Az új nemzetbiztonsági törvény is olyan kompromisszum, amit ellenzékben aligha fogadott volna el az SZDSZ.

A jogállamiság erősítése, a piacgazdaság normális működése a bíróságok munkájának javítását és gyorsítását, a bírói függetlenség garanciáinak megerősítését, az igazságszolgáltatás reformját követelné. A ciklus első felében mindebből szinte semmi sem valósult meg.

Az önkormányzatiság 1990 óta az SZDSZ egyik legfontosabb értékévé lépett elő. Az előző ciklusban a korábbi vezető kormánypárttal, az MDF-fel, most pedig a nagyobb koalíciós partnerrel, az MSZP-vel szemben kell az SZDSZ-nek az önkormányzati autonómiáért harcolnia. Arra elég volt az erő, hogy az SZDSZ úgy-ahogy megvédje a korábban kivívott autonómiát, de arra nem, hogy az önkormányzatok pénzügyi önállóságának feltételeit is kiharcolja.

A koalíciós megállapodásban az SZDSZ elérte, hogy a szöveg elutasítsa a korporativizmust, a kormány gyakorlatában azonban az érdekegyeztetés olyan formává vált, amelyben a szakszervezeteket és munkáltatói érdekképviseleteket már-már beemelik a gazdaságpolitikai döntéshozatalba. Az érdekegyeztetésben három, tiszta MSZP-s minisztérium érdekelt, így az SZDSZ-nek semmi lehetősége a korporatív törekvések megfékezésére.

Politika és gazdaság elválasztására irányuló törekvést volt hivatott jelezni a szigorú összeférhetetlenségi törvény mielőbbi elfogadásának koalíciós ígérete. A kormány kinevezési döntéseiben azonban mind nagyobb szerephez jutott a jelöltek MSZP-s kötődése. Az MSZP vezető politikusai két éve húzzák-halasztják az összeférhetetlenség szabályozását, s mind több szocialista képviselő válik érdekeltté abban, hogy a törvény már ne vonatkozzon a jelenlegi parlamentre.

E folyamatok a szabad demokratákban is hol a kádárista restauráció érzetét erősítik, hol pedig azt a benyomást, hogy romlanak az emberi jogok érvényesítésének, az állami önkény korlátozásának lehetőségei. Az eltelt két évben sokszor nem futotta találékonyságból, ravaszságból, állhatatosságból, hogy az SZDSZ érvényt tudjon szerezni azoknak a liberális értékeknek, amelyeket a koalíciós megállapodásban egyszer már elfogadtatott a szocialistákkal.

Annak, hogy az MDF választási vereségét követően sem talált újra magára, nem az az oka, hogy elhagyták a vándorszavazók, hanem az, hogy törzsszavazói elvárásainak nem tudott kormánypártként megfelelni. Annak, hogy a német szabad demokratáknak hosszú ideje attól kell félniük, hogy legközelebb nem érik el a parlamenti küszöböt, sokak szerint az az oka, hogy a párt pusztán a vállalkozók pártjává vált, s elveszítette sajátosan emberjogi liberális arculatát. A kormányban ülő SZDSZ is leginkább amiatt kerülhet veszélybe, ha saját területein és a koalíciós kapcsolatokban nem tudja hatékonyan érvényesíteni liberális értékeit és törzsközönsége támogatását veszti el.

E tekintetben érintette különösen súlyosan az SZDSZ-t, hogy noha a kliensrendszer építésétől általában távol tartotta magát, a privatizációs szervezet igazgatóságának felállításánál eltért normáitól, s nem maradt érintetlen az ÁPV Rt. botrányában. Ha másért nem, hát morális tisztasága alapján vállalta mindeddig pártját a kitartó tagság és az elkötelezett törzsközönség. Ez vált most sokak számára kérdésessé.

Az SZDSZ-nek a következő másfél évben mindenekelőtt a tagság önbizalmát kell helyreállítania, a liberális törzsválasztók támogatását kell konszolidálnia. Ennek alapján lehet esélye arra, hogy - a gazdasági helyzet némi javulására is építve - szélesebb választói körben is visszaszerezhesse elvesztett támogatottságának minél nagyobb részét a következő választásokig. Alapjában véve a régi csapatra vár ez a feladat: a Kuncze-Magyar-Pető belső hármasnak - ők hozták az elmúlt három év minden fontos politikai döntését - az SZDSZ-ben nincs alternatívája. Az ügyvivőválasztáskor a küldöttgyűlés arról dönt, hogy kik támogassák őket a következő két évben.

publikálva
1996/47. (11. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk