Az úgynevezett Tocsik-ügy mellett jószerivel csak Giczy György két héttel ezelőtti kijelentése keltett az átlagosnál nagyobb figyelmet. A KDNP elnöke egy kaposvári fórumon azt fejtegette, hogy Magyarország nem mondhat le elvesztett területeiről, az Erdély nélküli európai integráció semmit sem ér, s éppen ezért, ha a kereszténydemokraták hatalomra kerülnek, kezdeményezni fogják a szomszédokkal eddig megkötött alapszerződések felülvizsgálatát. Kovács László külügyminiszter hamarosan leszögezte: ilyesfajta megközelítést a kormány partiképtelennek tekint, s felhívta az ellenzéki pártokat, hogy "határozzák meg viszonyukat ezekhez a kijelentésekhez".
A külügyminiszter megjegyzését kétféleképpen is értelmezhetjük: utalhatott arra, hogy a Fidesz, az MDF vagy akár a Kisgazdapárt tegye le ünnepélyesen a nagyesküt, márpedig ők nem irredenták. Ebben az esetben Kovács László feltevése téves. Magyarországon manapság nincsen komolyan veendő programszerű irredentizmus, illetve ezt képviselő politikai alakzat. S nem is lesz: az "elcsatolt területek visszaszerzésének" jegyében életképes politikai formáció Magyarországon nem szervezhető. Ha viszont a külügyminiszter azt szorgalmazta, hogy felelős magyar politikus nem használhatja az irredentizmus retorikáját, még rejtjelesen sem - s ha valaki mégis, úgy sújtsa azt dolgozó népünk és parlamenti képviselőink megvetése -, akkor azzal tökéletesen egyetérthetünk.
Ez nem álprobléma. Az, hogy szavazatokért ringbe szálló magyarországi politikusok egy része még az új demokrácia hetedik évében is nyílt vagy latens irredenta (és rasszista, no meg hamisítatlan egalitárius-kommunista) beszédmóddal vél sikereket elérni, nem csupán az ezzel operáló párttisztségviselők lelkivilágát minősíti, hanem azt a társadalmi-politikai közeget is, amelyben mindez lehetséges.
‚
Azt állítani, hogy a magyar társadalom irredenta (antiszemita, cigányellenes etc.), ostoba leegyszerűsítés. Ugyanakkor olyan, a magyarországi közfelfogást jelentékenyen befolyásoló kérdésekben, mint amilyen Trianon, a magyar holocaust vagy a romák jelenlegi helyzetének a problémája, továbbra sincsenek magas színvonalú és korszerű viták. Az ezekben a témákban megtapasztalt hangos közéleti ricsaj ne tévesszen meg senkit: annak bizonygatásával, hogy például Antall József restaurál, a társadalom semmivel sem jutott közelebb a jelenkori Trianon-legenda feldolgozásához és megértéséhez. Az úgynevezett zsidókérdés sem a számvetés igénye miatt került elő, hogy tudniillik miért és hogyan is történhetett meg ötven évvel ezelőtt hatszázezer polgár- és nemzettársunkkal az, ami a Mi Hazánk örök szégyenére megtörtént. Ez persze nem azt jelenti, hogy az előbb említett hiány hiányában Magyarország ma már mennyország lenne. Az adott gazdasági közeg egyenes következménye, hogy a létbizonytalanságban élők vagy az attól rettegők különösen fogékonyak antiracionális politikai elképzelésekre, a mi vagy ők primitív dichotómiájának elfogadására. De hát erről van szó: ilyen helyzetben még inkább fel kell lépni azokkal a magukat masszívan tartó mítoszokkal szemben, amelyeket éppen a valóság torz, illetve nem ismerete táplál s tart életben.
‚
A magyar-ukrán alapszerződés megkötése után az akkori legnagyobb kormánypárt frakciójából kiváltak a szerződést ellenzők. Legfőbb kifogásuk a határklauzula volt, az a kitétel, amely világosan kimondta: Kárpátalját vissza nem, nem, soha! A protestáló MDF-esek - a leendő MIÉP - azzal érveltek, hogy a helsinki záróokmányban Magyarország egyszer már lemondott a határok erőszakos megváltoztatásáról. A logika egyszerű: "békés" határváltoztatás - amely az érintett felek megegyező akaratát feltételezi - tehát elképzelhető. (Mellesleg ezt más, nem MIÉP-es, mérsékelt jobboldali politikusok is megpendítették.) Soha nem tudtuk meg, hogy a bánatba´ képzelik ezt. A románok egyszer csak azt mondják, hé, fiúk, nem kéne Nagykároly, úgy odaadnánk, vigyétek már. Meglehet persze, e derék magyarok máshogyan gondolják: hogy majd az amerikaiak, az angolok, a franciák vagy éppen - ezektől még ez is kitelne - az oroszok. Volt azonban a MIÉP-tiltakozásnak egy olyan eleme, amellyel ha egyetérteni nem is lehet, azt eltagadni, hogy létező mentalitást tükröz, önbecsapás lenne. A passzus egy érzésről szólt: arról, hogy a magyar kormány az örök lemondással attól a hittől fosztja meg a határon túli magyarokat, hogy egyszer "hazatérhetnek".
Erről az érzésről - amely bár jelen van a határon túli magyar közösségekben, kizárólagosnak semmiképpen sem tekinthető - s általában, a Trianon-problémával kapcsolatos, jellegzetesnek mondható érzelmi jegyekről igazából semmit sem tudni. Személyes tapasztalatok vannak, de kollektív tudás nincs erről. Ahogyan arról sem, hogy "ez a mégoly irracionális hit" hogyan hat Magyarországon. Ha valaki, úgymond, érzékeny a határon túli magyarok ügye iránt, miért az? Azért, mert például az Erdélyben élő magyar anyanyelvű egyedek sorsáért érez felelősséget? Ha a magyarországi közvéleménynek az erdélyiekkel szembeni látványos (és elutasító) változására gondolunk, ez általánosnak legalábbis nem mondható. Akkor a határon túli magyarok iránti szolidaritás netán egyfajta absztrakció, s a belénk sulykolt valahai "magyar történeti dicsőség" a tárgya s értelme?
Végső soron a nemzeti tudat zavarairól van szó. Ahogyan a megváltozott helyzetben az egyén is újrafogalmazza a maga lehetőségeit s céljait, ahogyan az egyén is korrigálja, felülvizsgálja vallott és általa elfogadott értékeit, nézeteit, úgy a nemzet, tehát a tágabb közösség dolgában is el kell végezni ugyanezeket az arra illetékeseknek, a közösség iránt felelősséget érző értelmiségieknek. S bár ez senki részére kötelezővé nem tehető, az erről való gondolkodás senki számára kötelezettségként elő nem írható, maga a feladat ki nem kerülhető. (Annál kevésbé, mert ez éppenhogy folyamatos, színvonalas dialógust igényel. Tamás Gáspár Miklósnak teljesen igaza van, amikor a jelen ideológianélküliségét és -ellenességét ostorozza. Nota bene: az utóbbi idők modern nemzetértelmezési kísérletei nem a "nemzeti elkötelezettségű" értelmiség köreiből kerültek ki. Ezzel komolyan a jobboldaliak által "érzéketlennek" tartott Kis János és Tamás Gáspár Miklós foglalkozott csupán.)
‚
A Trianon-trauma (amelyen nemcsak az 1920-as területvesztéseket, hanem az azokat véglegesítő 1947-es párizsi békeszerződést is értem) máig feldolgozatlan.
A szembenézés hiánya elsősorban abban érhető tetten, hogy valódi, a határon túli magyarok és Magyarország szempontjából elsőrendű fontosságú kérdéseket nem járunk körbe konzekvensen. Néhányat azért nem, mert hagyományosan ab ovo jogos felvetésnek tartjuk (tehát a magyar érzékenységet sértenék), néhányat pedig azért, mert eleve úgy véljük, hogy tárgyalásuk az úgynevezett európai politikai kultúrával összeegyeztethetetlen lenne (vagyis szomszédaink érzékenységét sértené, úgymond).
Az elsőre alighanem a területi autonómia kérdése a legjobb példa. Székelyföld autonómiáját a magyar-román alapszerződésről tartott vitanapon Orbán Viktor - az ellenzéki pártokhoz és a határon túliak jó részéhez hasonlóan - "magyar nemzeti érdeknek" nevezte. Legkésőbb 1995 májusában, az RMDSZ kolozsvári kongresszusán azonban nyilvánvalóvá vált: az e téma kapcsán felmerülő értelmezésbeli zavarosságok s az az indulat, amellyel mindenki a maga vélt igazának a kizárólagosságát hangoztatja, kizárják a higgadt diskurzus lehetőségét. Fel sem merül, hogy milyen következményekkel is járhat a romániai magyarság egészére a székelyföldi (tehát egy területi-etnikai alapon szerveződő) autonómia. Hogy mi lenne ennek a következménye Kolozsváron vagy Nagyváradon? Hogy esetleg a román nacionalizmus - miközben toleranciáját igazolandó állandóan a székely autonómiára hivatkozna - ezzel soha vissza nem térő lehetőséget kapna a még meglévő erdélyi magyar városi műveltség végleges eltüntetésére, amelyre az első és jóvá soha nem tehető csapást éppen a Maros-Magyar Autonóm Terület éveiben mérte.
‚
Az RMDSZ olykori látványos izolációja politikailag helytelen, s hosszú távon a szervezet végső csődjét eredményezheti, hallhatjuk gyakran. Indokolt álláspont: az RMDSZ nem tehet úgy, mintha nem romániai párt lenne, s ilyen stratégiát sem a magyar kormány, sem a nemzetközi politika nem akceptálhat. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Az elkülönülés nem párttalálmány, hanem Erdélyben az élet legapróbb zugait is átjáró mindennapi gyakorlat.
A magyar-román konfliktus végső okát sokan a "kié legyen Erdély" hatalmi vetélkedésében látják. Olyan párharcban, amilyen egykoron Elzász-Lotaringiáért folyt. S éppen ezen az alapon vélik, hogy a magyar-román kiegyezés - hasonlóan a francia-némethez - a kölcsönös bizalom jegyében, s hátsó szándékok nélküli politikai akarattal, ha nem is egyik napról a másikra, de egy emberöltőn belül megvalósítható. Ám Erdélyben egyébről is szó van: a különféle (nem a különb, hanem a más) kultúrák ellentétéről s az ebből fakadó feszültségekről. Ennek alapvető oka az, hogy az expanzív kultúra ez idáig nem tudott olyan léttechnikákat felmutatni, amelyeket a visszaszoruló kisebbségi kultúra elfogadna: a többségi civilizációt a kisebbség visszalépésnek tartja ("ma is azt mutogatják, ami a miénk", hallani a gyakori és öntudatos magyar kifakadásokat, ami persze így nem igaz: ebben a "miénk"-ben benne vannak az erdélyi szászok, az örmények, a zsidók s az ottani románok is). Ez viszont a többség meglévő kisebbségi érzéseit s emiatti agresszivitását erősíti. A leglátványosabb példa Kolozsvár, amelyből nem egyszerűen román többségű várost, hanem egy teljesen másik várost csinálnak. A betelepített regáti többségnek Mátyás király szobra nem több, mint egy jelentés nélküli bronzhalom, a gőgös másik kultúra szimbóluma: világos, mi vele a teendő. Ez a mentalitás aztán a kisebbségi arroganciának jelent muníciót. Mert erről se feledkezzünk meg, még ha lélektanilag indokolható magatartásról van is szó. Arról, ahogyan a különféleség egyfajta magasabbrendűség-tudat alapjává válhat. "Annyival vagyunk különbek a románoknál, amennyivel az angol budi kulturáltabb a guggolósnál", világított rá csillogó szemmel a nagy titokra egy marosvásárhelyi ismerősöm. Ördögi kör ez: a többségi és a kisebbségi intolerancia egyszerre egymás okozói és következményei.
E példaként említett jelenségek nem a románok eredendő gonoszságának és nem a magyar kisebbség eredendő sovinizmusának a bizonyítékai, hanem létező, ámbár szőnyeg alá söpört problémák. A mulasztás ráadásul a magyar közösség - a vesztésben lévő fél - pozícióit rontja tovább.
‚
A kibeszéletlenség, az ebből következő tudatlanság - és nem valamiféle igaz hazafiság - az oka annak, hogy irredenta frázisok politikai hívószóként funkcionálhatnak manapság is. Ez a gyakorlat rendkívül kártékony, mivel sokak szemében magát a nemzetről való beszédet teszi hiteltelenné. Pedig az nemcsak a Csurka-Torgyán-féléknek vagy a Magyarok Világszövetsége hivatásos magyarjainak a hitbizománya, még ha ők annak tekintik is. Van jó példa a politikai életben is mind ellenzéki (Csapody Miklós, Isépy Tamás, Jeszenszky Géza), mind kormánypárti (Kovács László külügyminiszter, Eörsi Mátyás, Törzsök Erika) oldalon.
Giczy György kaposvári kijelentését, illetve annak kurucos vállalását pedig a helyére kell tenni: elsősorban nem irredentizmusának, hanem politikai alkalmatlanságának a jele. Giczy győzni akar a januári pártelnökválasztáson, s tökös megjegyzéseivel nyilván rendíthetetlen magyar érzületét akarja igazolni az önmeghatározásuk szerint "nemzeti elkötelezettségű" kereszténydemokrata káderek előtt. Ha tudatosan is fölmérte, hogy szavainak milyen nemzetközi visszhangja lehet, s hogy azt akár a szlovák, akár a román nacionalizmus bármikor felhasználhatja az ott élő magyarokkal szemben, akkor felelőtlen kalandor. (Mint mindenki más is, aki rövidlátó esélylesésből cselekszik hasonlóan: mint a Vezér, akiben az RMDSZ kolozsvári kongresszusán annyi felelősségérzet sem volt, hogy legalább ott ne ősi magyar földekről üvöltözzön.) Ha Giczy György nem számításból tette, és tényleg őszintén mondja, akkor viszont nehézkes felfogású. A végeredmény szempontjából mindegy: így is, úgy is méltatlan arra, hogy a Köztársaság parlamentjében politizáljon.
