Sokan úgy tartják, s ehhez meg is van a megfelelő hivatkozási alap, hogy 1956 után a társadalom - persze csak metaforikus értelemben - kompromisszumot kötött a hatalommal, hasonlót ahhoz, amit 1867-ben kötött az ország.
Mások azt állítják, hogy valójában nem beszélhetünk kompromisszumról 1956, pontosabban az azt követő évtizedek esetében, ellentétben 1867-tel, mert ehhez hiányzott a szabadság. Azt azonban ők sem tagadják, hogy valami erre emlékeztető megegyezés született. Sok jel utal erre, s nem pusztán csak anyagi természetűek. Ám voltaképpen mindegy, hogy melyik értelmezést fogadjuk el. Mindkét álláspont képviselői egyetértenek ugyanis abban, hogy 1989-ben viszont a társadalom fölmondta a kompromisszumot (vagy a megegyezést), és szabadságban építette ki a szabadság intézményeit. 1989-et a szabadság és a fölszabadulás jegyében ünneplik azok, akik ünneplik.
Aztán egyre többen kezdték úgy gondolni, hogy valami elmaradt, félresikerült, valamit valakik elsikkasztottak, megrontottak.
Alighanem sem ezeknek, sem azoknak nincs igazuk. 1989-ben nem történt más, mint hogy az úgynevezett középgeneráció megkötötte az igazi, a Nagy Kompromisszumot.
Õk, akik 1956-ban túl fiatalok voltak, hogy megértsék, mi történik körülöttük és velük; akik a hatvanas években tanulták meg, mi a politika, és mit lehet várni tőle. Nem az a kérdés, hogy kompromisszumot kötöttek-e a Kádár-rendszerrel, vagy csak eltűrték, esetleg csak élvezték a hatalom 1956 utáni engedékenységét. Ez csak kis részben függött tőlük, bár ez a kis rész sem volt elhanyagolható. Számukra 1989-ben jött el a szabadság és a tanúságtétel pillanata, s ők ezt nem ismerték föl, mert nem akarták fölismerni. Vagy talán fölismerték: a tudatosan megkötött kompromisszum égbekiáltó.
Nem a Kádár-rendszer kontinuitásának unalmas szociológiai tételéből kívánok drámát fabrikálni. A Kádár-rendszernek 1989-ben (úgymond: nagyon is) vége lett, nem másért, csak azért, mert először lehetett szabadon, a szabadság körülményei közepette választani.
Miről szólt, miről szól ez a választás, a Nagy Megalkuvás?
A lényege: minden maradjon a régiben.
Õk ugyanis szerették a Kádár-rendszert.
Az anyagi természetű okok voltak talán a legkevésbé fontosak. Nem a javak bősége számított, mint inkább a javak bőségének az ideája, nem a kocsi, hanem az általa nyújtott szabadság. Hogy utazhattak. Hogy lenézhették azokat, akiknek nem volt. Hogy büszkék lehettek. Elmondhatták roskadozó fehér asztal mellett a külföldi vendégnek, atyafinak vagy üzleti partnernek, hogy igen, nálunk is vannak korlátok, de nálatok... Aztán elmeséltek egy politikai viccet, és egy cinkosat, egy hofigézásat röhögtek. Ó, nagyon szeretetreméltó volt a Kádár-rendszer, s ők rajongtak érte (őérte is). Néha felsóhajtottak: szabadságszerető nép vagyunk, alkalmasint, lelkünk mélyén, élünk-halunk a szabadságért, erről szólt 1956, amit ti rontottatok el, ott Nyugaton, de erről ne többet. Meg van bocsátva, el van felejtve, élni és halni hagyni, ez a kulcsszó. Csoda-e, hogy 1989-től sem várt egyebet a Nagy Generáció, mint hogy folytassa azt, ami valamiért abbamaradt?
A szocialisták szerény eredményeket értek el 1990-ben - de ez nem azt jelezte, hogy megbüntették őket a választópolgárok negyven év bűneiért (azokért az édes bűnökért? ugyan!), hanem azt, hogy a szocialista szavazatok megoszlottak a többi, szocialistának vélt párt között. 1990-ben a társadalom - a középgeneráció - a Kádár-rendszerre szavazott, buzgón és hálásan, remélve a legjobbakat, majd - a maga részéről el is kezdve a remények szerint való életet - megnézte a BEK-döntőt. Hisz már túlestünk a politikán, nem?
1989 fiatal generációja, akik részt vettünk az eseményekben, mindebből akkor aligha érzékeltünk bármit is. Sőt. Készségesen bedőltünk a politikai és gazdasági analitikusok analíziseinek, a zseniális diagnoszták diagnózisainak, a terapeuták javallatainak, a reformereknek, a szakértőknek, akik a rendszer politikai reformjáról szakértettek. Sőt a magunk részéről el is kezdtünk a politikai fölépítmény lebontásáról gondolkodni, hogy szabad utat engedjünk a termelési viszonyoknak jobban megfelelő társadalmi és politikai viszonyok kialakulásának. Mert erről volt szó. Bizarrul hangzik, de valójában alig szóltak egyébről ezek a félig vagy majdnem teljesen illegális előadások, viták, beszélgetések, mint a gazdasági reform kikényszerítette politikai reformról, melynek ultima ratiója nem volt más, mint a jólét, a GDP, a hatékonyság, a szerkezetváltás, az alkalmazkodás, a piac - a termelési viszonyok "további fejlődésének megteremtése" a társadalom nagyobb megelégedésére. Ez a sorsnak nem fintora, hanem gúnyos vigyora volt: 1989 zászlajára valójában nem a Szabadság volt írva, hanem a Hatékonyság. De 1968 óta mindig ez volt ráírva.
Ez az, amit mi nem vettünk észre.
És a Hatékonyság megdicsőült. Erényei az okosság, a tárgyilagosság, a pragmatizmus, sőt: a bölcsesség. Ennyi erény! Vértelen, erőszakmentes, bölcs és jóságos 1989: üdvöz légy! A Nagy Kompromisszum Éve: vivát!
Nem mintha a Kádár-rendszer visszatérésére akkor már bárki is komolyan számított, vagy remélte volna. Ezzel alighanem leszámoltak. Süllyesztőbe küldték a hitetleneket, akik a kompromisszumot megszegték, de nem eléggé (nem igazolták a hűtlenséget a hőn áhított sikerrel), és a tetejébe még moralizáltak is (tükröt is tartva ezáltal nemzedékük elé, amely, rusnyának látva e tükörben önmagát, azt összetörni vágyta - sokszor így keveredik a tiszta és tisztátalan indíték). És fáradt lemondással megjutalmazták a régieket, akiktől nem várhattak semmit, de akiknek még mindig hálásak voltak az egykori nagyságért. Õk - a maguk idétlen módján - legalább hűnek látszottak maradni a Kompromisszumhoz. Õk is ők voltak.
A mi generációnk ebből alig is vett észre valamit. A mai tinédzserek tökéletes közönye 1989 iránt újabb bizonyítéka annak, hogy 1989-ben semmi fontos nem történt, semmi olyasmi, ami egy közösség morális számvetésére akárcsak távolról is emlékeztetne. A számvetéshez ugyanis kellett volna valaki, aki elvállalja - nem is a bűnbak, hanem - a morálisan felelős lény szerepét. (Ami nem szerep lett volna.) Az ügyész szerepére ezzel szemben tömegesen tartottak igényt. A vádlott megszállott keresése szánalmas képzelgésekre kényszerítette őket: a kommunisták, a zsidók, a kispolgárok, a fasiszták, a horthyk, az úri középosztály, a korrupció, a klientúra, a nómenklatúra. De a mértéktelen vádaskodásnak egyetlen igazi oka van: a rossz lelkiismeret.
Vádoljam-e magamat?
Az én generációmnak is lehet már rossz lelkiismerete, ha a Kádár-rendszerre gondol. Mi sem vagyunk teljesen ártatlanok. S 1989-ben talán a kelleténél is naivabbak voltunk, amit persze közgazdászok, közgazdászhallgatók esetében több körülmény is enyhít: könnyebben bedőltünk a szakértőknek.
De a felelősség nagy része nem a miénk.
A válasz másik része egy viszontkérdés: vádoljak-e egyáltalán bárkit is, ha egyszer ezt tartom az egészséges morális reflexió legfőbb akadályának?
A viszontválasz kétrészes.
Egyrészt a morális tisztázás paradoxonok formájában történik, vagyis vád és vád felel egymásnak, amíg az ítéletet meg nem hozzák. Ez, mondhatni, formai kérdés.
Másrészt nem az úgynevezett politikai diskurzusban kívánok részt venni, vagyis sem politikai helyzetelemzést, sem programot nem akarok nyújtani. A mai zavarok egyik fő - bár csak közvetett - oka az, hogy a politikai csatazaj és az erkölcsi vita összeolvad, természetesen úgy, hogy az előbbi elnyeli az utóbbit, de ennek kulisszáiról és drapériáiról nem hajlandó lemondani. Ebben külön felelősségük van azoknak, akik - bár képzettségük és korábbi teljesítményük alapján mást vártunk volna tőlük - még mindig a Kádár-rendszerben megkezdett kvázi-értelmiségi-kvázi-politikusi karrierjükön dolgoznak, reményeik szerint a profán halhatatlanságig.
Ráadásul a bajok egyik fő okaként megjelölt megalkuvásban túl sokan vettek részt ahhoz, hogy különösebb részrehajlástól vagy konkrét személyekkel, csoportokkal szembeni elfogultságtól kellene tartanom akkor, amikor ezt megfogalmazom.
1989-ben nem történt fölszabadulás. Egy végképp elaggott, szklerotikus, élve rothadásnak indult politikai intézményrendszert takarítottak el diadalmasan, mint később kiderült, műveletlen, unalmas, fantáziátlan, önelégült és kisstílűen-kispolgáriasan szentimentális szakértő-végrehajtók.
Igaz, nekik volt egyedül társadalmi bázisuk.
M. Bouvard köszönti M. Pecuchet-t.
