Publicisztika

Készüljünk a legrosszabbra. Még van egy kis időnk, jön a karácsony meg a szilveszter, de utána valószínűleg a rendszerváltás utáni legcudarabb választási kampány következik. A 2010-es kampány legalább olyan durva vagy még durvább lesz, mint amilyenek a korábbiak voltak, ráadásul még unalmas is. Négy éve ilyenkor már javában kampányoltak a pártok, az ország tele volt piros négyzetekkel és narancssárga körökkel, volt egy újonnan választott agilis szocialista miniszterelnök, és Orbán Viktornak is új frizurája volt. Nem mondom, hogy nagyon felemelő volt magyar választópolgárnak lenni, de az emberek többsége nem gondolta azt, hogy minden mindegy. Voltak ígéretek - hajaj, de még milyenek -, volt küzdelem, volt tétje a dolognak. Most nincs semmi ilyen. Nincs tét, mindenki a Fidesz fölényes győzelmével számol. Nincsenek és feltehetően nem is nagyon lesznek ígéretek, mindenki tudja, hogy az államkassza üres, és a Fidesz is csak veszíthet azzal, ha bármit mond - túl azon, hogy elszámoltatja a kormányon lévőket. Pedig ha jobban megnézzük, a 2010-es választás tétje akár nagyobb is lehet, mint amekkora a négy évvel ezelőttié volt. A 2006-os választás "csak" arról szólt, hogy ki alapíthat kormányt, a mostani viszont arról fog dönteni, milyen lesz a magyar demokrácia következő fejezete.

Vitatott írásomban (Csúnya matek, Magyar Narancs, 2009. november 26.) eljátszottam a gondolattal, hogy ugyanazokból a tényadatokból esetleg egészen más következtetést is le lehet vonni, mint amire a szerzők jutottak. Ebből vitapartnereim rögtön társadalmi felelőtlenségre, rasszizmusra következtettek. (A válaszokat lásd: Olvasói levelek, Magyar Narancs, december 3. és december 10., valamint: Kertesi Gábor: Az etnikai profilalkotásról, december 10.) Ha ennek vállalása kell ahhoz, hogy következetesen, előítéletektől (adott esetben: szélsőségesen antirasszista előítéletektől) mentesen gondolkodhassunk, hát vállalom, és ezekkel a címkékkel nem vitatkozom. Készségesen elismerem, hogy a hitvita műfajában vitapartnereim az erősebbek. Ami engem érdekel a dologból, az a tudományos tények különféle lehetséges interpretációi, az egymásnak esetleg ellentmondó, de egyaránt logikus értelmezések.

A cím ránk vonatkozik, színházi szakmai emberekre, talpasokra és főnökökre, kiszolgáltatottakra és kiszolgálókra, jobbosokra és balosokra - mert mind együtt húzzuk a rövidebbet már megint.

A Nemzeti Sporttanács (NST) még az idén nyilvánosságra hozza a sportfinanszírozási modelljét, amelyet egy év alatt alkotott meg, nagy munkával és kellően sokirányú érdekegyeztetéssel. Kezdettől világos volt, hogy a javaslat már a jövő évben hivatalba lépő új kormánynak szól. Ha viszont az köszöni, de nem kéri, akkor elmondhatjuk: túljutottunk a magyar sport körül a rendszerváltás óta zajló pótcselekvés-sorozat újabb állomásán.

Az UEFA kedden - egyenest a jó nevű Gianni Infantino főtitkár golyóstollával - osztályfőnöki dicséretben részesítette az MLSZ-t a bundabotrányban tanúsított gyorsaságáért és könyörtelenségéért. Helyes. A helyzetet árnyalja, hogy az elmúlt hetekben egyetlen - a német, sőt a magyar sajtóban névvel, címmel emlegetett - konkrét eset sem nyert itthon kivizsgálást vagy megerősítést. A botrányban hivatalosan érintett magyar szereplők megszólalásai szerint inkább nem bundáztunk, vagy ha igen, akkor sem. Azért nem, mert az lehetetlen.

Az utóbbi napokban durva nyilatkozatháború zajlik Magyarország és Horvátország között, miután a horvátok nemzetközi körözést adtak ki Hernádi Zsolt MOL-vezér ellen. Hogyan és honnan jutottunk idáig? Egy 2009-es szerkesztőségi cikket bányásztunk elő.

Milan Kundera Tréfa című könyvének főhőse, a bolsevista Ludvík merő provokációként ezt írja kedvesének: "Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik! Éljen Trockij!"

Ha a romák között átlagosan magasabb a szabálysértők vagy bűnelkövetők aránya, mint a nem romák között, akkor a rendőrség részéről indokolt a romáknak látszó személyek szokásosnál gyakoribb igazoltatása, hiszen így - valószínűségi alapon - jobb eséllyel találják meg általában is a szabálysértőket vagy bűnelkövetőket. A Magyar Narancs Egotrip rovatának egyik szerzője, Mérő László ezzel a gondolattal igyekszik elmélyíteni a közvéleménynek a romákkal, illetve a rendőrségi gyakorlattal kapcsolatos ismereteit (lásd: Csúnya matek, Magyar Narancs, november 26.). Eszerint az etnikai alapon történő igazoltatás gyakorlata teljesen helyénvaló eljárás, nincs benne egy csipetnyi rasszizmus sem. Fölöslegesen aggályoskodnak a civil jogvédők. 'k egyébként is jobban tennék, ha jogi és erkölcsi érzékenykedés helyett felelevenítenék középiskolai valószínűség-számítási ismereteiket. Szerencsére ebben segítségükre siet az Egotrip rovat tudós szerzője. Cikkéből megtudjuk, hogy az etnikai profilalkotás alkalmazása a rendőrség részéről azért helyes, mert a szóban forgó elv alkalmazása bűnüldözési szempontból hatékony, és a méltányossági elveket sem sértő megoldásnak tekinthető. Nem méltánytalan, hiszen - attól az apróságtól eltekintve, hogy "bizonyos kellemetlenségeket, például rendőri igazoltatást gyakrabban kell elviselnie annak, aki olyan etnikumhoz tartozik, amelyben gyakoribbak a szabálysértések" - ezzel még az igazoltatott személyről magáról természetesen "semmilyen konkrét következtetést nem von le senki; ezért nem rasszizmusról..., hanem egy ... nagyon gyakran és hatékonyan alkalmazott általános elvről, ... a reprezentativitás elvéről van szó." Fölöslegesen érzékenykedik és panaszolja fel megsértett önérzetét - az ugyebár nem fontos, hiszen nem rólunk, hanem róluk van szó - a diszkóba siető roma fiú, ezt a költséget neki a reprezentativitás elvének nevében el kell viselnie. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy hasonló megfontolások miatt - nyilván megint csak teljesen jogosan és a reprezentativitás elvének szellemében - hajítják ki őt a "csak magyarokat szolgálunk ki" feliratú szórakozóhelyekről vagy benzinkutakról is.) Úgyhogy a továbbiakban nem is kell nagyon bajlódnunk a méltányosság szempontjával; engedjük ezt át a civil jogvédő széplelkeknek. Nekünk ennél fontosabb dolgunk akad: vizsgáljuk meg a hatékonyság szempontját! Mérő szerint az etnikai alapon történő igazoltatás azért hatékony, mert - a véletlenszerű igazoltatás gyakorlatához képest - növeli a megalapozott előállítások számát, és egyetlen csoportot sem hagy ellenőrizetlenül.

Több mint egy éven át porosodott a parlament egyik zugában az a törvényjavaslat, ami módosította, egyszersmind demokratikusabbá tette volna az állam- és szolgálati titok kezelésére vonatkozó, jelenleg is hatályos, észbontóan titokpárti és nyilvánosságellenes szabályozást. A kormány ezt a korrektnek nevezhető csomagot még 2008 szeptemberében terjesztette be, az érdemi parlamenti vita azonban megakadt. Az ellenzék Szilvásy György és Laborc Sándor személyét jelölte meg a tárgyalás akadályaként, ám okkal tűnhetett úgy, hogy a Fidesz inkább kivárja a választásokat, hátha kétharmados többséget szerezve kedvére alakíthatja a szabályozást.

Muraközy Balázs: Természetesen monopolisták! Magyar Narancs, 2009. november 12. Boda Zsolt: Nem folyik az sose vissza Muraközy Balázs: Tiszta poharat a vízhez! Magyar Narancs, 2009.

Lapzártánkkor még van elnöke az Állami Számvevőszéknek, megjelenésünkkor már nem lesz, december 9-én ugyanis lejár Kovács Árpád 12 éves mandátuma, és a két legnagyobb parlamenti pártnak többhetes kenkődés után sem sikerült sem meghosszabbítani az ő megbízatását, sem új jelöltet találni. A fideszes Tállai András, bár nem értett egyet a helyzettel, a közrádióban megvonta a vállát: az apparátus elnök nélkül is elpöfög, a dolgozók tesznek-vesznek, elvezetgetik magukat. Tállai ráadásul abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a kudarcot óne zsinór rátolhatta az MSZP-re, merthogy a jelölőbiz. szocpárti tagjai azt szerették volna, ha az ÁSZ alelnökeinek két gyakorló pártpolitikust neveznek ki, ők Göndör István frakcióvezető-helyettest, a Fidesz meg a KDNP pedig azt, akit jónak lát - csakhogy az ellenzék ebből nem kért. A történet odaáti, szocialista nézete szerint viszont a Fidesz, holott már le volt beszélve minden, direkt nem talált saját alelnököt, vagyis eldugta azt (Latorcai Jánost), akit megtalált, mert megvárja az egész cécóval önnön kétharmados többségét. A vicc az, hogy ez utóbbi feltételezés simán igaz lehet; miközben az az elképzelés, hogy az állami pénzköltéseket monitorozó felügyeletnél pártpolitikusok üljenek, úgyszintén oly mértékben abszurd, bicskanyitogató, és idegen demokratikus alkotmányunktól meg a becsületről alkotott közkeletű elképzelésektől, hogy csak na.

Lapzártakor már elhangzottak az első beszédek a koppenhágai klímacsúcson. A házigazda dán miniszterelnök szerint például "a világ az emberiség és a bolygó megmentését" várja a konferencia résztvevőitől - s bizonyára akadnak Földünknek olyan naiv (mondhatni hülye) lakói, kiket valóban ez a vak remény vezet. De a világért sem szeretnénk az alkalmas helyen s időben elsütött patetikus gesztusokat és dagályos szónoklatokat kárhoztatni - a világ vezetői ezeket egymástól és rettenetes hollywoodi filmek elnökfiguráitól szokták tanulni. Az első napra Obama, a várva várt vendég is tartogatott meglepetést: a bejelentést, hogy az amerikai kormányzat az üvegházhatású gázokat ezentúl az emberi egészségre veszélyesnek tekinti. Nos, ez így kétségkívül botorság, s csak annyit jelent, hogy az amerikai környezetvédelmi hatóságok felléphetnek a gázkibocsátás ellen. Igaz, törvényeket csak az USA törvényhozásának két háza hozhat, így Obama voltaképpen nem is tud semmi konkrétat ígérni, de hát ez a nagyúri gesztusok és lovagias fogadalmak klímacsúcsa lesz. Örvendezzünk inkább, hogy az első számú szuperhatalom visszatért a gondjaikat egymással megvitató nemzetek bölcs közösségébe - ha már egyszer elődje, a világpolitika örök krampusza húzódozott is ettől. (Bár Bush jr. nem azért tojt nagy ívben mindenféle klímacsúcsra, mert racionális szkepszist táplált az antropogén klímaváltozás monokauzális modellje iránt - ő a Ludas Matyi-karikatúrákból ismerős ősreakciós szerepét játszotta teljes átéléssel.)

Köszönöm Boda Zsolt részletekbe menő válaszát. Előrebocsátom, hogy sok dologban egyetértünk. Ezek közül talán az a legfontosabb, hogy a "jó kormányzás" a meghatározó kérdés ebben az iparágban, és nem önmagában a tulajdon.

Muraközy Balázs a vízközmű privatizációjáról szóló írásában (Természetesen monopolisták!, Magyar Narancs, 2009. november 12.) fő tézisként azt állítja, hogy a monopolhelyzetben lévő vállalat mindig hajlamos az ár növelésére, és ezt a szabályozó hatóságnak kell megakadályoznia - ezért mindegy, hogy magán- vagy közösségi tulajdonban, illetve kezelésben van-e a vízközmű. A cikkből az is kiderül, hogy a magánosítás számos további előnnyel járhat. Bár az írás több pontjával egyetértek - például helyesen állapítja meg, hogy a vízszolgáltatás privatizációja átlagosan nem jár a hatékonyság növekedésével -, az alaptézissel vitatkozom, és néhány téves vagy pontatlan megállapítására is reflektálok.