Már az NST létrehozása is a politikai elit tanácstalanságát jelezte. A 2004. évi sporttörvény ugyanis azt a feladatot jelölte meg a testületnek, hogy "javaslatot tesz a rövid, közép- és hosszú távú stratégia megalkotására". Miközben, másfelől, készülőben volt a Nemzeti Sportstratégia. Azért van szó a politika általános felelősségéről, mert az 1996 óta születő, rosszabbnál rosszabb sporttörvények mind teljes parlamenti konszenzussal jöttek létre.
Amikor a magyar politikus sportról beszél, abból csak úgy süt a fogalomzavar és a populizmus. Retkes Attila, az SZDSZ elnöke például a minap azt mondta, ő többet szánna az iskolai és a diák-, mint a versenysportra. Mármost a dolog a valóságban így néz ki: a versenysport a szövetségek által szervezett bajnokságok és más versenyformák hatalmas halmaza, amelybe beletartozik például a diákolimpia is. Ha tehát a diáksporttól mint az átkos versenysport részétől is elvenne, hogy azt a diáksportnak adja, az fából vaskarika.
Retkes - és a többiek - nyilván azt akarnák mondani, hogy többet kell áldozni a gyerekek testedzésére, mint az élsportnak arra a részére, amelyet az NST elemzése már új néven, elitsportként emleget. A világ élvonalában szerepelni persze drága mulatság. A versenyrendszer súlyos kötelezettségeket ró a tagországokra, s már maga az utazás is horribilis összegeket emészt fel. És ki lehet maradni a nemzetközi versenyekből, de az értelmezhetetlen és provinciális lépés lenne, a magyar hagyományok elárulása, aminek a következtében eltűnnének a gyerekek példaképei is; a legfőbb motivációjuk a sportoláshoz. A két terület valós költségigényének tükrében az NST még nem végleges anyagának a javaslata egyenesen megdöbbentő: "A központi költségvetés sportcélú kiadásait javasoljuk egyenlő arányban megosztani az amatőr, szabadidős és elitsportok között."
A sportegyesületek elképesztően szegények, pedig ők nevelik mind a bajnokokat, mind a "csak" egészséges felnőtteket. A pekingi játékok szerényebb eredményeinek okai közül ezt Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke is kiemelte. És így nyilatkozott: "A magyar sport jövője a sportegyesületek kezében van". Kisvártatva összeállt a MOB, az NST és a Nemzeti Sportszövetség, hogy kidolgozza a sportfinanszírozás új koncepcióját. A Sportegyesületek Országos Szövetségét nem hívták meg.
Amúgy kitűnő véleményformálók is képesek olyan szamárságokat szajkózni, hogy kár lenne több állami pénzt adni az egyesületeknek, mert abból csak a futballisták zsebét tömnék tovább. (Az ún. profi labdarúgás 1987 óta nem kap állami támogatást. Ez meg a többi népszerű csapatsport élmezőnye nem egyesületi formában, hanem gazdasági társulásként működik. Az FTC például egy sor olimpiai sportágat a soraiban tudó sportegyesületként hozzájuthat központi forrásokhoz, de azokból egyetlen fillért sem adhat tovább a szintén a futballt működtető Zrt.-nek, amelyben maga is csupán az egyik részvényes.) De még az NST is bizonytalan, és szinte szégyenlősen tesz javaslatot a klubok finanszírozására: "A sportegyesületek csak a szövetségeken keresztül kapnak támogatást". Tehát nem a szövetségektől (nekik nem is lenne miből adni), csupán rajtuk keresztül. Akkor viszont kitől? És mennyit? Milyen feltételekkel és mikor? Meg hát nem is igaz ez. Az önkormányzati minisztérium a jövő évben is kifizet nekik 115 millió forint működési támogatást. Az elosztás módja is kialakult. Az összeg "nagyságát" viszont jól érzékelteti, hogy annak nagyjából a négyszerese szerepel egyedül a máig legnagyobb és legeredményesebb Bp. Honvéd éves költségvetésében. Itt is csak a zűrzavar: léteznek szabályok, kialakulóban egy ingatag javaslat, miközben a minisztérium összekuporgat valamennyit, hogy a lehetetlen helyzetben lévőket megsegítse.
Az is a történelmi tévedések közé tartozik, amikor az egyesületeket egyértelműen az élsport kategóriájába gyömöszölik. Az elitsportolók még a világhírű szakosztályok teljes létszámának is nagyjából csak az egy százalékát teszik ki. A létesítmények és a szakemberek a "maradék" kilencvenkilencet is szolgálják, a kezdőktől a junior korúakig, összességében sok tízezer gyereket, szerte az országban. Az ott sportoló fiatalok szerzik meg a diáksport-bajnokságok és -versenyek érmeinek a kilencven százalékát. Ez, ha úgy tetszik, az élsport ajándéka a diáksportnak, noha az utóbbit az előbbivel szemben támogatásra méltóbbnak ítéli néhány döntéshozó.
*
Tartósan elveszett a népegészségügy szempontja is. A 4-18 éves korosztállyal kapcsolatban felesleges él-, diák-, verseny- meg szabadidősportról fecsegni. Oda kell adni a lehető legtöbb pénzt, ahol a gyerekek rendszeresen mozognak, legyen az egyesület, sportiskola, szakkör. Nem tartozik ide viszont az iskolai testnevelés; ott elég, ha a mindenkori oktatási tárca biztosítja a hátteret a színvonalas működéshez. A tanórának soha nem az volt a hivatása, hogy a tanulók sportolását megoldja, hanem az, hogy megtanítsa őket mindazon mozgásokra, sportági technikákra, amiket majd a szabadidejükben, a saját szórakoztatásukra használhatnak. A mindennapos testnevelésóra bevezetésének a lebegtetése a legádázabb populista blöff. Fizikailag is kivihetetlen: egy nyolc évfolyamos, mindegyikben két-három tanulócsoportot működtető iskolában naponta 16-24 órát kellene tartani. A tájékozatlanság és a politikai csőlátás miatt fel sem merül a mindennapi testedzés más, már bevált, szabadabb formáinak alkalmazása, mindenekelőtt a sportegyesületek bevonása. A Nemzeti Sportstratégia is az iskolába suszterolná be a gyerekek sportját.
Az összkép attól még szomorúbb, hogy az NST most nagy igyekezettel 15,1 milliárd forintot próbál a lehető legjobban elosztani a sport létezési formái között, miközben Sárközy Tamás elnök az NST egyik ülésén nem rejtette véka alá: a magyar testkultúra egészséges működéséhez évi százmilliárdra lenne szükség. Schmitt Pál a szeptemberi MOB-közgyűlés után nyilatkozva kilencvenről beszélt. Csak hát annak, amit ő mond, jelentősen csökkent a súlya a politikai szerepvállalása óta. Ezzel netán a kormányt akarta bírálni? Vagy választási ígéretet tett?
Mindezek után nyilván sokakat meglep az, ami pedig még szorosan a témánkhoz tartozik. Az ezer sebből vérző magyar sport szereplői az idei világbajnokságok olimpiai számaiban (tehát ugyanazokban, amelyekben Pekingben alulmúlták a várakozásokat) 8 arany-, 4 ezüst- és 9 bronzérmet szereztek, 140 pontot gyűjtöttek az olimpiai 94-hez képest. Fényes eredmény a pótvizsgán! A siker részesei, a sportolók, a szakemberek és mindenki, aki ehhez hozzájárult, felkészültebb és felelősségteljesebb politikai elitet érdemelne. A magyar testkultúra korszerűsítését, átfogó reformját, amelynek során elhajítanánk végre minden idejétmúlt működési mechanizmust, rögeszmés kényszerképzetet.
A szerző sportújságíró.
