Nem folyik az sose vissza - A víz privatizációjáról

  • Boda Zsolt
  • 2009. december 3.

Publicisztika

Muraközy Balázs a vízközmű privatizációjáról szóló írásában (Természetesen monopolisták!, Magyar Narancs, 2009. november 12.) fő tézisként azt állítja, hogy a monopolhelyzetben lévő vállalat mindig hajlamos az ár növelésére, és ezt a szabályozó hatóságnak kell megakadályoznia - ezért mindegy, hogy magán- vagy közösségi tulajdonban, illetve kezelésben van-e a vízközmű. A cikkből az is kiderül, hogy a magánosítás számos további előnnyel járhat. Bár az írás több pontjával egyetértek - például helyesen állapítja meg, hogy a vízszolgáltatás privatizációja átlagosan nem jár a hatékonyság növekedésével -, az alaptézissel vitatkozom, és néhány téves vagy pontatlan megállapítására is reflektálok.

Muraközy Balázs a vízközmű privatizációjáról szóló írásában (Természetesen monopolisták!, Magyar Narancs, 2009. november 12.) fő tézisként azt állítja, hogy a monopolhelyzetben lévő vállalat mindig hajlamos az ár növelésére, és ezt a szabályozó hatóságnak kell megakadályoznia - ezért mindegy, hogy magán- vagy közösségi tulajdonban, illetve kezelésben van-e a vízközmű. A cikkből az is kiderül, hogy a magánosítás számos további előnnyel járhat. Bár az írás több pontjával egyetértek - például helyesen állapítja meg, hogy a vízszolgáltatás privatizációja átlagosan nem jár a hatékonyság növekedésével -, az alaptézissel vitatkozom, és néhány téves vagy pontatlan megállapítására is reflektálok.

Sietek leszögezni: a pécsi vízmű visszavétele jogilag és politikailag igen aggályos - az alábbiakban tehát nem ennek igazolásához szeretnék érveket szolgáltatni. Ám a vízprivatizáció megítélése ettől függetlenül is fontos kérdés: hazánkban a vízművek kb. 20 százalékát magáncégek működtetik, amelyek összességében a víz 40 százalékát szolgáltatják (ennek cirka felét a budapesti vízmű egymaga). Privatizációra és újra közösségi tulajdonba vételre is van tehát még mód.

Az árak

Muraközy szerint "...a tanulmányok egy része azt mutatja, hogy a magántulajdonban lévő vízművek olcsóbban, hatékonyabban működnek, jobb minőségű szolgáltatást nyújtanak. A kutatások másik része pedig nem talált statisztikai értelemben jelentős különbséget a magán- és közösségi tulajdonban lévő vízművek között." Tehát a magánvízművek vagy olcsóbbak, vagy nem drágábbak, mint a közösségi tulajdonban lévők. Úgy látszik, Muraközy figyelmét elkerülték azok a szép számú, és korántsem csak esetelemzésre korlátozódó, hanem nagymintás, statisztikai összefüggéseket feltáró tanulmányok, amelyek a magánüzemeltetésű vízművek magasabb árait bizonyítják. Egy nemzetközi kutatás szerint a hét vizsgált országból öt helyen a magánszolgáltatók a drágábbak. Például Franciaországban, ahol a vízművek nagyjából fele magánüzemeltetésű, a privát cégek átlagosan 30 százalékkal drágábban szolgáltatják a vizet - miközben a víz ára az elmúlt tíz évben általában is az inflációt meghaladó mértékben nőtt. Angliában a teljes vízszektort privatizálták - az árak ezt követő elszabadulásának csak az e célra létrehozott hatóság, az Office of Water beavatkozásai vetettek gátat, melyek több alkalommal jelentős bírságot szabtak ki a cégekre. Malajziában, Kolumbiában és Burkina Fasóban ugyancsak a magáncégek árai a magasabbak.

A kutatásban Scheiring Gábor kollégámmal vettünk részt. A hazai - meglehetősen szűkösen rendelkezésre álló - adatok alapján végzett vizsgálatunk nem talált különbséget a magán- és közösségi kezelésű (tulajdonú) vízművek között. (Mint ismeretes, nálunk csak a vízművek részleges privatizációjára és ezzel általában összekapcsolva a menedzsmentjogok hoszszú távú átengedésére van jogi lehetőség.) De nem sikerült összefüggést találnunk az ár és valamely egyéb változó, például a fogyasztók száma és sűrűsége között sem. Ez szerfölött különös - hiszen a vízszolgáltatás költségét, így a víz árát a fogyasztók egységnyi hálózathosszra jutó sűrűségének logikusan befolyásolnia kellene. Persze számos más tényező is hatással van erre, így a vízkitermelés technológiája, költsége, a hálózat állapota, a földrajzi adottságok stb. Hazánkban a legolcsóbb és legdrágább vízszolgáltatási költség között tízszeres különbség van (vagyis a Muraközy által javasolt megoldás, az iparági átlaghoz való viszonyítás relevanciája meglehetősen korlátozott: egy adott helyen a víz árát csak a helyi tényezők függvényében lehet meghatározni). De hogy a fogyasztóknak a hálózat hosszára eső sűrűsége egyáltalán ne álljon statisztikai kapcsolatban az árral? Hipotézisünk szerint - amit csak egy részletes vizsgálat tudna megerősíteni vagy cáfolni - a nagyobb városokban, így Budapesten is a víz relatíve felül van árazva. Mit ad isten, a nagyobb városokban többnyire privatizált a vízszolgáltatás.

Muraközy érvelése az árakról egyébként is ellentmondásos. Ha ugyanis igaz, hogy a magánvízművek nem hatékonyabbak a közösségi tulajdonban lévőknél, akkor - minden egyebet változatlannak feltételezve - az áraiknak magasabbnak kell lenniük, hiszen a vízműnek az üzemeltetés költsége mellett a magántulajdonos hasznát is ki kell termelnie. Nos, az adatok pontosan ezt mutatják: egy francia elemzés szerint az ottani magán-és közösségi vízművek nagyjából ugyanolyan működési költségekkel dolgoznak, ám a magáncégek értelemszerűen hozzácsapják ehhez a magántulajdonos hasznát, a profitot is.

A szegénység

Bár a magáncégek általában magasabb vízárainak problémája Muraközy előtt nem ismeretes, azt ő sem zárja ki, hogy egyedi esetekben a privatizáció áremelkedéshez vezethet. Ennek okát többek között abban látja, hogy a közművek magánosítása a korábban gyakran meglévő szociális szempontú árképzés megszüntetésével jár. Nos, ebben igaza van, amint azt a Világbank egy, a bank vízprivatizációt támogató politikájának utólagos értékelését tartalmazó tanulmánya is leszögezi: "...a gyakorlatban nehéznek bizonyult a magánszektor szereplőit rávenni arra, hogy olyan árképzést alkalmazzanak, amely nem jár a szegények diszkriminációjával."

Muraközy szerint helytelen, ha a szociális támogatás az árban érvényesül (hiszen akkor nem csupán a szegényeknek kedvez): jobb, ha a rászorulók készpénzben kapnak segítséget. Ezt a liberális közhelyet sokszor hallottuk már itthon, és a mantrázása annyiban indokolt is, hogy nálunk valóban túl sok az olyan támogatás, amit boldog-boldogtalan igénybe vehet. De tegyük rögtön hozzá: mint minden közhely, ez is csak nagyjából igaz. Sok szempont, például a célzott támogatások eljuttatásának költsége is befolyásolja, hogy milyen módon érdemes támogatást nyújtani. A szegény országok fejlesztéspolitikájáról szóló irodalom elengedhetetlennek tartja az univerzális támogatások, jóléti szolgáltatások nyújtását az általános jólét növelése érdekében, különösen akkor, amikor a szolgáltatáshoz jelentős pozitív társadalmi hatások (externáliák) kapcsolódnak. Ilyen az alapfokú oktatás, az egészségügyi ellátás - és a vízszolgáltatás is. A tiszta víz hiánya óriási társadalmi költséget jelent - erről alább még írok. A magas vízár hatására a legszegényebbek olyan radikálisan csökkenthetik a vízhasználatukat, hogy az higiénés, egészségügyi problémákhoz vezethet. Ezt nemcsak a fejlődő országokban, hanem Angliában is bizonyították. Francia kutatási eredmények szerint a vízhez kapcsolódó célzott támogatások nem működnek elég hatékonyan: a célzott támogatások mellett érdemes a vízárakat is úgy kialakítani, hogy az az alacsonyabb jövedelműeknek kedvezzen (például szociális tarifával vagy mennyiségi korláthoz kötött árképzéssel).

A beruházások

Muraközy szerint a privatizáció "sokat segíthet", ha a fejlesztésekhez pótlólagos tőkére van szükség. Ez volt az egyik hivatalos indoka a Világbank meglehetősen agresszív politikájának a 90-es években, amely a vízprivatizációt igyekezett előmozdítani. Tíz évvel később a bank részben önkritikusan ismerte el, hogy "túlzott módon" helyezte előtérbe a privát szektort, az elvárások nem teljesültek, a magánberuházások nem képesek kiterjeszteni a vízszolgáltatást a fejlődő országokban. Azokban az országokban, ahol a szegények vízhez jutásán érdemben sikerült javítani, szinte kizárólag a közösségi, állami forrásokból vagy fejlesztési támogatásokból érték ezt el. Bár a 90-es években szerte a világban megugrott a privát vízügyi befektetések értéke (azóta lényegében visszazuhant a húsz évvel ezelőtti szintre), ezek döntő módon a piacszerzést, a vízügyi cégek megvásárlását fedezték. Infrastrukturális beruházás alig történt. Nálunk ugyanez a helyzet: a komolyabb beruházások állami vagy EU-forrásokból történtek.

Ez nem is meglepő, hiszen a vízügyi infrastruktúra kiépítése jelentős és csak hosszú távon megtérülő költséggel jár. Nem csoda hát, hogy a fejlett országokban is az állam vállalta magára ezt a feladatot. Különös, hogy a Világbank komoly közgazdászai azt gondolták, a szegény országokban ez majd máshogy is mehet, és piaci alapon, a fogyasztók által fizetett vízdíjakból lehet fejleszteni. De most már világos, hogy közösségi forrásból finanszírozott beruházásokra lenne szükség a fejlődő országokban is, ahol most a betegségek és az idő előtti halálozás legfontosabb oka a tiszta ivóvíz hiánya. Ma mintegy másfél milliárd ember nem jut tiszta ivóvízhez, és a számuk nőni fog. Világszerte naponta 4000 gyermek hal meg a tiszta ivóvíz hiányához köthető betegségek miatt. A becslések szerint a legszegényebb országokban 17 milliárd dollárból meg lehetne oldani a legkínzóbb vízhiányt, és ez össztársadalmi szinten 170 milliárd dollár hasznot hajtana. A legjobb beruházás a víz - csak nem privát, hanem társadalmi szinten. Ez a klasszikus esete lenne az állami szerepvállalásnak.

Persze attól, hogy a privát beruházások globálisan nem javítanak érdemben a vízhez való hozzáférés tragikus helyzetén, helyi szinten a magánosítás valóban alkalmas lehet arra, hogy az önkormányzat többletforrásokhoz jusson, melyeket aztán elkölthet jól vagy kevésbé jól (például drága metróberuházásra). De tudnunk kell, hogy ez tulajdonképpen kölcsönfelvétel, amit a társadalom fog visszafizetni. Csak a konkrét eset vizsgálatával dönthető el, hogy közgazdaságilag értelmes dologról van-e szó. Mindenesetre több tanulmány azt mutatja, hogy az állam és a magáncégek között létrejövő PPP-konstrukciók általában drágább tőkebevonást jelentenek, mint ha az állam hitelt vett volna fel. Normálesetben az állam megbízhatóbb adós, ezért olcsóbban jut hitelhez, mint egy magáncég, amelynek ráadásul még a saját hasznát is ki kell termelnie a projektből.

A hatalom

Muraközy szerint "a magánosítás hasznos lehet akkor is, ha az állami vállalat alkuereje túlságosan megnő (...) ekkor a jól előkészített privatizáció áttekinthetőbbé teheti a viszonyokat (...)". Ez az érv bizonyos esetekben igaz lehet, de a vízügy területén kevéssé érzem relevánsnak. Ha egy önkormányzat (a vízművek világszerte döntően helyi tulajdonban, illetve kezelésben vannak) annyira impotens, hogy nem képes kontrollálni a saját vízügyi cégét, akkor illúzió azt gondolni, hogy jobban képes lesz ezt megtenni egy magánvállalattal szemben, amely még egyértelműbb motivációkkal bír saját haszna növelése érdekében. (Gyanítom, hogy többnyire inkább nem akarja kontrollálni a saját cégét - nehéz elhinni, hogy a budapesti városvezetés semmit sem tudott a BKV botrányos ügyeiről.) A vízügyi szektorban a hatékonyságnövelésnek - mint Muraközy is szépen elmondja - komoly korlátai vannak, és ugyanez igaz a piac bővítésére is, hiszen a vízkereslet meglehetősen rugalmatlan, termékinnovációra nincs lehetőség. Vagyis a profit növelésének legegyszerűbb útja, ha a kormányzattól sikerül többlettámogatást kicsikarni, elérni az árak emelését, a szerződési feltételek megváltoztatását stb. Ha pedig egy önkormányzat korrupt, akkor a magáncéggel is meg fogja találni a számítását. Sajnos a demokráciahiány és korrupció politikai problémáját nem lehet piaci eszközökkel megoldani. Erre mintha a Világbank is rájött volna: az utóbbi időben egyre inkább a "jó kormányzást" jelöli meg a gazdasági fejlődés feltételeként - és nem a piacosítástól várja a demokrácia megerősödését.

A magam részéről közgazdasági ideológiának nevezem, ha valaki a piacot csak mint a kereslet és kínálat örömteli találkozásának helyszínét, a jólét növelésének vagy a tiszta önérdek-motivációk alapján működő értékteremtésnek a mechanizmusát tekinti - és figyelmen kívül hagyja például a hatalmi mozzanatokat. Alkuerejükkel, hatalmi befolyásukkal a magánvállalatok is szívesen visszaélnek - a vízügyi szektorban meg különösen. Én Cochabamba történetét is másként ismerem, mint Muraközy. A bolíviai város lázadását nem az váltotta ki, hogy a vízműve "épp olyan pocsék módon működött állami, mint magántulajdonban", hanem az a méltánytalan előnyöket biztosító privatizációs szerződés és következményei, amit egyébként a Világbank kényszerített az országra a további hitelezés fejében. A kényszerítés tényét később belső, világbanki anyagok is bizonyították. A szerződés a magánvállalatnak adta azokat a közösségi tulajdonban lévő kutakat és vezetékeket is, amelyek felett a megvásárolt helyi vízmű egyébként nem rendelkezett. Ráadásul a cég kizárólagos jogokat kapott mindenféle vízszolgáltatás felett - egyes jogi értelmezések szerint ebbe akár még az esővíz feletti rendelkezést is bele lehetett érteni. Harmadszor a cég a privatizáció másnapján jelentős vízáremelést hajtott végre, a havi 20 dolláros vízdíj pedig elviselhetetlen volt abban az országban, ahol a minimálbér 50, az átlagfizetés pedig 200 dollár körül van.

Abban természetesen egyetértek Muraközy Balázzsal, hogy vannak rosszul működő közösségi vízművek is. Éppenséggel a cochabambai sem volt egy mintacég, és ma sem az. Szomorú, hogy az ottani bajok - a szegénynegyedek ellátatlansága, a rossz vízminőség, a gyakori csőtörések és vízkimaradások - egyáltalán nem szokatlanok a fejlődőnek nevezett világban. Az egyik oldalról a korrupció és a nepotizmus szorongat, a másik oldalról a pénzhiány és a szegénység. És minden előzetes elméleti okoskodás ellenére úgy tűnik, hogy a piac egyik problémát sem tudja megoldani.

A szerző a Védegylet munkatársa.

Neked ajánljuk