A baloldalnak egyetlen esélye maradt, az Európai Unió

  • Ara-Kovács Attila
  • 2015. május 12.

Publicisztika

A „baloldali tradíció” a proletariátusról – a két világháború kényszerei között – szőtt ábrándkép, s nem téveszthető össze semmiféle jövőképpel.

A múlt héten Nagy-Britanniában lezajlott választásokon a konzervatívok sokkal jobban szerepeltek a vártál, a Munkáspárt pedig rosszabbul; a Skót Nemzeti Párt helyben, azaz Skóciában tarolt, a műveltebb rétegekből csak undort kiváltó, mégis nagy reményű populista UKIP viszont rettenetesen leszerepelt. Első látásra.

Ugyan a konzervatív fölény tetemes, de ha azt vesszük, a Munkáspárttal szembeni jelentős előnyét csak a sajátságos brit választási rendszernek köszönheti. Ha Nagy-Britanniában kiegyensúlyozottabb választási rendszer működne, egészen más eredmény született volna, alig néhány parlamenti szék különbséggel a konzervatívok javára. Ha meg a Skót Nemzeti Párt nem épp a Munkáspárttól hódította volna el a nagy északi ipari városok tradicionálisan baloldalra szavazó tömegeit, akkor Ed Miliband Tony Blair egykori nagy sikerét is megismételhette volna. A végeredmény legitimitásához a törvény szerint nem férhet kétség, mégis sokak szubjektív állampolgári recepciójában nem feltétlenül teljes a visszaigazolása.

Balsors

Számosan úgy érvelnek ma, hogy a brit Munkáspárt maga is a kontinens baloldalának általános kudarcával terhes. Nem tud mit kezdeni a globalizációval. A konzervatív ideológiák hitelesebben mutogathatnak vissza alternatívaként a múltra, mint az a párt, melyet a 19. század épp a modernitás jegyében emelt fel a semmiből. A baloldal számára ugyanazok a liberális klisék maradtak magyarázó elvként, melyek a konzervatívok világlátásában már rég betöltötték a végső érvek szerepét.

Miliband: van jobb terve?

Miliband: van jobb terve?

Fotó: MTI/EPA

Szép gondolat, a baj csak az, hogy Nagy-Britanniában sem feltétlenül igaz. Egyrészt a brit konzervatívok sem a múltban s főként nem a múltnak élnek; másrészt a múlt – számos kelet-európai nemzettel ellentétben – a britek számára nem feltétlenül hordoz releváns tanulságokat a jövendő problémák kezelését illetően. Viszont tény, hogy a konzervatív párt mögött ott áll, még ha olykor meghasonlottan is, a középosztály, miközben Miliband Munkáspártja mögül kiveszett a munkásság egykori történelemformáló víziója. És persze maga a proletariátus is, mint osztály.

Igaz, egy pártnak nincs feltétlenül szüksége osztályra, mely lojálisan mögötte állna, s cserébe a párt megjelenítené az adott osztály érdekeit a társadalomban. A kelet-európai kommunista rendszerek hitelét sem a munkásosztály adta, hanem a bürokratikus – részben első generációs értelmiségiekből verbuvált – gépezet, mely nem képviseletre törekedett, hanem hatalomra, ezzel garantálva az adott rendszer stabilitását, s benne az adott párt állandó és mindent meghatározó pozícióját. Nyugaton e pozíciót sokáig – a hidegháború körülményei között mindenképp – a „baloldali tradíció”, geopolitikailag pedig az USA és a Szovjetunió közötti nagyhatalmi küzdelem segített megőrizni. A baloldali pártok 1968 utáni átalakulásának sikere azzal magyarázható, hogy felismerték a két nagyhatalom reális erejében beállt változást (nyilvánvalóan a szovjetek rovására), s azt, hogy a korábbi „baloldali tradíció” nem tartható fenn tovább, mert már köszönő viszonyban sincs a valósággal. Viszont azt a modernitással és az életforma forradalmával sikeresen pótolni lehet.

Útkeresők

Miliband Munkáspártja és az eurózóna leszakadó országaiban szerveződő baloldali populista pártok között szinte fényévnyi a távolság. Mégis van egy pont, amihez mindannyian hasonlóképpen igazodni kényszerülnek: az életforma forradalma egyetemes értékké vált. Adott esetben konzervatív pártok is oly hévvel vetik bele magukat a személyes életet is újrafogalmazódó progresszióba, hogy abba visszafogott szavazóik is beleszédülnek olykor. Ugyanakkor a baloldalon nincsenek fogalmak és létérzék sem ahhoz, hogy helyzetüket a modernitáson túli posztmodernitásban újrafogalmazzák. Míg a nagyon kétes ifjú egzisztenciák által szervezett görög Sziriza és spanyol Podemos – s részben az olasz Cinque Stelle – Ernesto Laclau (1935–2014) elméleteiben próbálja felfedezni ismét a „baloldali tradíció” spanyolviaszát, addig a brit Munkáspárt és számos más nyugat-európai baloldali társa tanácstalanul hallgat a maga jövőképéről. Ugyanis tudják, a „baloldali tradíció” még Laclau olvasatában is csak a proletariátusról – a két világháború kényszerei között – szőtt ábrándkép, s nem téveszthető össze semmiféle jövőképpel.

Hogy milyen jövőt hoz a holnap az európai baloldalnak, azt nehéz megmondani, de a brit Munkáspártnak azért mégiscsak tartogathat valami esélyt. David Cameron konzervatívjainak dervistáncát a hatalom körül ugyan hiteles produkcióként értékelték idén a választók, de ez aligha feledtetheti a világgal azt a párhuzamot, ami a toryk és a Skót Nemzeti Párt között máris nyilvánvaló. Míg ez utóbbiak Skócia kivezetésének legkevésbé fájdalmas és lokálisan legkönnyebb útját keresik az Egyesült Királyságból, addig a toryk ugyanezt az utat keresik az Európai Unióból – mindketten a populista elvárásoknak engedve. Nagy valószínűséggel egyik sem gondolja túl komolyan az ajánlatot, amit ez ügyben választóiknak tett, de így vagy úgy egyszer eljön majd az igazság pillanata. Ez pedig megadhatja a brit Munkáspártnak az esélyt, hogy újrafogalmazza céljait, mind Nagy-Britanniában, mind pedig az Európai Unió keretei között.

A szerző a DK elnökségi tagja.

Neked ajánljuk