Gondoljunk csak a 2013. október 23-i, Moszkvát Brüsszellel azonosító vagy az illiberális államot a mai magyar politikai rendszer nemzetközi brandjévé emelő tusnádfürdői szövegére. Ám az utóbbi időben mintha minőségi változások jellemeznék Orbán retorikai megnyilatkozásait, kivált diplomáciai kontextusban.
A Putyin-látogatást lezáró, a közös európai energiapolitika racionalitását kétségbe vonó, az orosz fél álláspontját kéretlenül és ízléstelenül támogató, vagy legújabb, áprilisi tréfával felérő asztanai mondatai arra engednek következtetni, hogy új stílust célozva, új logika szerint alakul át a kormányfő retorikai eszköztára. Április 1-jén, hivatalos kazahsztáni látogatásán Orbán így beszélt Karim Maszimov kazah miniszterelnök oldalán: „Nagy örömmel utazunk Kazahsztánba. Az Európai Unióban politikai értelemben egyenrangú partnerként kezelnek minket, de az eredetünk szerint ott mi idegenek vagyunk. Amikor Brüsszelbe utazunk, nincsenek ott rokonaink. Viszont amikor Kazahsztánba jövünk, itt rokonokat találunk. Eléggé furcsa érzés, hogy az embernek keletre kell utaznia, hogy otthon érezze magát.” Személyes találkozójukon aztán Orbán sok sikert kívánt a következő választásokhoz Nurszultan Nazarbajev elnöknek, akit a „stabilitás sarokkövének” minősített.
Mint látható, Orbán kelléktárában a belpolitikai mobilizáció céljaira használható, Európa-ellenes diskurzus mellett egyre inkább teret nyer a belpolitikailag majdnem indifferens, külpolitikailag azonban kontraproduktív, szervilis retorika, ráadásul olyan államokkal szemben, melyek politikai rendszerei – a demokratikus alapértékek minősége miatt – e csodálatra nyilvánvalóan nem szolgáltak rá. Nazarbajev 1991 óta elnökli Kazahsztánt; a független Kazahsztán történetében még egyetlen választás sem felelt meg a nemzetközi demokratikus sztenderdeknek.
Azért mondta, mert…
Nehéz megmondani, mi ad okot nagyobb aggodalomra, ha a miniszterelnök tervszerűen, valamely vélt racionalitást követve, vagy spontán módon, afféle elszabadult hajóágyúként rombolja tovább nemcsak a saját, de Magyarország nemzetközi megítélését is. Nem elképzelhetetlen, hogy Orbán új nemzetközi kommunikációs irányvonala mögött tervszerű stratégia húzódik meg, amely a régi struktúrához igazodva mégis csak belpolitikai kontextusban nyeri el az értelmét. Ebben az esetben a Vlagyimir Putyinhoz, Karim Maszimovhoz és Nazarbajev elnökhöz intézett tirádák mögött a Jobbikkal vívott kiéleződő belpolitikai küzdelem áll. A miniszterelnök egyre több elemét veszi át a szélsőjobboldali párt geopolitikai gondolkodásának és külpolitikai retorikájának, hogy elfogadhatóbbnak tűnhessen a Jobbik-szavazók számára. E választás legnagyobb hátulütője, hogy a keményvonalas Jobbik-szavazó turulos, lovas nomádos, szittya-turáni horizontjára belőtt kormányzati kommunikáció keserű poharát ismét csak a magyar diplomáciának kell majd kiürítenie. Mivel ez esetben a politikai költség-haszon számítások nem a külpolitika logikai rendszerében mozognak, nyilvánvalóan értelmetlen lenne a külpolitikai racionalitáson nyugvó érveket szegezni a stratégiával szembe. Ellenben ne lepődjünk meg azon, ha hamarosan rovásírással is ott áll majd a külképviseletek homlokzatán, hogy Magyar Nagykövetség, de azon sem, ha az ISIS jelentkezik be a Miniszterelnökségen, hogy a sumér–magyar rokonságot alátámasztó megdönthetetlen tárgyi bizonyítékokat találtak Mezopotámiában, viszont némi anyagi és erkölcsi támogatásra számítanának átadásuk fejében.
További magyarázat lehet az is, hogy a Miniszterelnökség, illetve a Külügyi és Külgazdasági Minisztérium szakértői gárdája szerint a „keleti (déli, globális, akármilyen) nyitás” során ilyen szervilis politikai kommunikációval lehet piacokhoz jutni. A baj az, hogy ez nem pont így van. Piacot ügyes gazdaságdiplomáciával és vonzó termékekkel lehet szerezni. Magyarország erősebb pozíciókat szeretne kiépíteni a feltörekvő piacokon – helyes. Csakhogy a „nyitások” eredményei igen szerények, miközben Magyarország tradicionális külpolitikai kapcsolatrendszerén belül okozott káruk jelentős. Regionális versenytársaink a piacszerzést gazdaságilag ügyesebben, politikai közeledés és retorikai szervilizmus nélkül hajtják végre.
Természetesen azt a magyarázatot sem lehet feltétlenül kizárni, hogy Orbán száját nem hagyták el a fent idézett mondatok, csak a kazah hírügynökség engedett meg magának holmi ízetlen áprilisi tréfálkozást. Bár ez a magyarázat valószínűtlen, mégsem jelentene nagy újdonságot, csak annyit, hogy Kazahsztán is feliratkozott azon szovjet utódállamok egyre gyarapodó – Azerbajdzsán és a baltás gyilkos nyitotta – listájára, melyek egyszerűen hülyére vették Orbán Viktort és a kormányát. Ez esetben a dolog tanulsága, hogy az ember a külpolitikában is válogassa meg, kivel barátkozik, és ne teremtsen olyan retorikai környezetet, amiben az ilyen, valójában ki nem mondott gondolatok is valószerűen hatnak.
Végezetül nem hagyhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy nincs semmilyen racionális megfontolás vagy összeesküvés-elmélet az asztanai kaland hátterében. Egyszerűen csak kicsúsztak ezek a mondatok… Orbán nyilván egyenes ember, aki mostanában az otthontalanság és a meg nem értettség kínjaival küzd; viszont ami a szívén, az a száján. Nem a világvége ez sem. Nem ő lenne az első csörgősipkás bohóc, aki
a „kelet-közép-európai államférfi” jelmezében járja a nagyvilágot. Erős ez a mezőny, az etil-alkohollal működő Miloš Zeman cseh államfő éppúgy nagy nemzetközi rajongótáborral bír, mint a tévékamerák előtt tollat csenő elődje, Václav Klaus, aki Kövér Lászlót is több testhosszal verte abban, hogy nem volt hajlandó kitűzetni az unió zászlaját a cseh elnöki palotára. A különbség abból adódik, hogy bár az említett urak is komoly károkat tudnak okozni országuknak, ők mégiscsak alapvetően szimbolikus politikai jogkörökkel rendelkező államfők voltak, akikkel szemben a cseh kormány és a cseh külügyminisztérium a józan racionalitás politikáját igyekezett képviselni. Orbán Viktornak azonban nincs ilyen ellensúlya. Ha ő csörgősipkás bohóc, akkor a teljes magyar államigazgatás kintornázik a talpa alá.
Hallgatni olykor arany
Nem szégyen az, ha a politikus is tanul. Erre is láthatunk régióbeli példát. Robert Fico szlovák miniszterelnök európai imázsa a Mečiar vezette HZDS és a Ján Slota nevével fémjelzett Szlovák Nemzeti Párttal közös, első koalíciós kormánya időszakában (2006–2010) nem állt távol attól, ahogy ma Orbánról gondolkodnak a kontinensen. De Fico megértette, hogy minden klubnak van dress code-ja, és arra is rájött, hogy a bajkeverő imázsánál többet hoz a konyhára a komolyan vehető államférfié. Bár ma is problémás lenne makulátlan demokratának nevezni, 2006 óta bejárt fejlődési útja imponáló. Az ukrán krízis során ugyan őt is megkísértette a különutas, oroszbarát álláspont, de szemmel láthatóan megtanulta, hogy hallgatni és figyelni sokszor a legracionálisabb külpolitikai taktika. Orbán visszafelé járja be ugyanezt az utat. A magyar miniszterelnök, aki a belpolitikában annyiszor alkalmazza a nem cselekvés és nem kommunikálás stratégiáját, nemzetközi színpadra lépve zavart amatőrként beszél összevissza. Diktátorokkal, „irányított demokráciák” autokrata vezetőivel úgy szokás üzletelni, hogy az ember jól hallhatóan nem utal az országban tapasztalható problémákra és hiányosságokra, nem pedig úgy, hogy egyenesen felmagasztalja a diktátort és országa helyzetét. Orbán, akin 1998 és 2002 között még nem állt teljesen hiteltelenül az államférfi jelmeze, vagy tudatosan, vagy belső pszichológiai fejlődése következtében közönséges politikai bajkeverővé építette le magát a nemzetközi színtéren. Ha a tanácsadói ezt az utat javasolták, ideje újak után néznie. Ha nem ellenezték, akkor is.
Bármi történik vele 2018 után, három évig még ő Magyarország miniszterelnöke. A legelemibb közügy, hol, mikor, kik előtt csinál magából bohócot, és bontja tovább hazánk amúgy is romokban heverő nemzetközi presztízsét. A kormányfő és a magyar külügyi apparátus diplomáciai teljesítménye egyre inkább sérti és már megengedőleg sem szolgálja Magyarország nemzeti érdekeit.
A szerző politológus, külpolitikai elemző.
