1981-ben, a megdönthetetlennek tűnő szocialista rendszer válságának kezdetén járunk. A lakáspolitika még a helyén van, hiszen ebben az évben 76 975 lakás épült. (Ez a 2010-es évtized legjobb évében épült 21 127-hez képest impozáns teljesítmény; a rendszerváltás után a mélypont 2013-ban jött el, 7293 új lakással.) A hetvenes évek közepéig, 15 év alatt nagyjából valóban sikerült egymillió lakást felépíteni. De nem dicsérni akarom a kádári lakásrendszert – ha meg akarjuk érteni az első nagy lakáspolitikai válságot, amely rögtön 1990-ben robbant ki, akkor tudnunk kell, milyen politikai és intézményi logika vezetett odáig.
A szocialista lakásrendszer repedései
Az 1970-es években sajátos, sok szempontból érdekes lakásrendszer működött, amelyhez ma is sok baloldali kritikus szívesen visszanyúlna. Az 1980-as évek elején a körülbelül 3,7 milliós lakásállomány megoszlása így festett: körülbelül 23 százaléka állami tulajdonban volt, ezek voltak a tanácsi lakások, amelyeket az állam osztott el és kezelt. További 20 százalék ugyancsak állami építésű, finanszírozású és elosztású volt, de a lakások magánszemélyek tulajdonában álltak, és jellemzően szövetkezeti kezelésben működtek, főként városi lakótelepeken. A fennmaradó rész túlnyomóan egyéni tulajdonban lévő családi és kisebb társasházakból állt.
Az 1971-ben született modell, amely mögött az 1960-as évek reformgondolatai vehetők ki, célkitűzéseiben nagyjából megfelelt az ún. szabályozási szemléletnek, annak egy szélsőségesebb változata volt. (A lakáspolitika két nagy irányzatáról lásd keretes írásunkat – a szerk.) A városi lakáspiacokon az állami elosztásnak szinte teljes monopóliuma volt, és számos módon (hitelek, árpolitika stb.) ellenőrzés alatt tartotta a vidéki piacot is. A közvetlen állami kontrol alatt lévő lakások, azaz az állami tulajdonúak mellett a magántulajdonba kerülő lakótelepi lakások is komoly támogatást élveztek, piaci értékük már az átadás pillanatában messze meghaladta azt az összeget, amennyit az új tulajdonosnak ténylegesen fizetnie kellett. A tanácsi elosztás kiterjedt az államilag tervezett, épített, finanszírozott, majd magántulajdonba kerülő lakásokra is, és formálisan jövedelemhatárokhoz kötött névjegyzék alapján zajlott, de nem minden esetben ment ilyen tisztán. Akinek volt némi „kapcsolati tőkéje” – akár egyénileg, akár a munkahelye révén –, az ügyesen ki tudta kerülni a hivatalos csatornákat. A lakáshoz jutás módjai tehát korántsem voltak egységesek és átláthatók – többféle logika és út működött egymás mellett.
Ez a modell és ez a tempó azonban gazdaságilag nem volt fenntartható, és az energiaválság is – a politikusi ígéretek ellenére – begyűrűzött. Az állam nem bírta finanszírozni a korábbi volumenű lakásépítést, ugyanakkor politikailag nehezen volt vállalható a számok látványos visszaesése (pedig az akkori építési aktivitásról a mai politikusaink legfeljebb csak álmodhatnak). Ebben a helyzetben az 1980-as évek elején a lakáspolitikai szakapparátus szabad kezet kapott reformok bevezetésére, persze a szocialista rendszer korlátai között. Ők pedig arra ösztönözték a tanácsi lakások bérlőit, hogy menjenek ki a magánpiacra – vegyenek, építsenek lakást, vagy költözzenek máshová. Lelépési pénzt ajánlottak, amely a lakás használatbavételi díjának többszöröse volt. 1980-tól 1986-ig 36 ezer lakás került vissza a tanácsokhoz, ami „kiváltotta” a lakásépítés egy részét, de ez önmagában nem volt elég – mindenképpen növelni kellett a magánlakás-építések arányát, elsősorban a családi házakét és a kisebb, nem telepszerű társasházakét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
