Ki építi a Sorsok Házát? - A felülről megosztott felelősség

Kisebb botrány tört ki abból, hogy a kormány kancelláriaminisztere, Lázár János személyes főtanácsadójává nevezte ki a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének egykori ügyvezetőjét, Zoltai Gusztávot. Jobboldali politikusok és értelmiségiek is nehezményezték a megbízatást.

Azért emeltek szót, mert úgy vélték, hogy Zoltai pártállami múltja és a regnáló kormánnyal szembeni állásfoglalása egyfajta megkérdőjelezése mindannak, ami a rendszerváltás óta a most hatalmi helyzetben lévők alapvető identitását jelenti. A kinevezés a Mazsihisz berkein belül is vihart kavart. A nyilvánosság előtt erősen kritikus hangok hallatszottak, és a friss kormányfőtanácsos ellen retorziókat fontolgattak.

Az állásfoglalásokat értem, és saját értékrendjükön belül hitelesnek tartom őket – annak ellenére, hogy a demokratikus jobboldal antikommunista identitásán már számtalan személyi történet ejtett csorbát; és annak ellenére, hogy a Mazsihisz működését több mint két évtizeden keresztül Zoltai jellegadó módon szabta meg; ha tehát őt kritizálják, akkor kimondatlanul önmagukat is kritizálják. A kormány és a zsidó szervezetek egyeztető ülésén, ahol a Mazsihisz volt ügyvezetője kormányfőtanácsosi minőségében megjelent, azonban más is történt. Az ülést vezető miniszter bejelentette, hogy a Sorsok Háza a nemzetközi és magyar zsidó szervezetek egyetértésével készülhet csak el, és ezt a kormány biztosítja. A nyilvánosság előtt helyesen értelmezte ezt úgy a Mazsihisz elnöke, hogy vétójogot kaptak az intézményt illetően. S itt kezdődnek az igazi furcsaságok.

 

Miért a vétójog?

A magyar kormány eredetileg és rendeletileg a Közép- és kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványt bízta meg az intézmény létrehozásával, illetve a fenti bejelentést tevő miniszter egy konkrét személyt kért fel a projekt vezetésére: Schmidt Máriát. A mostani állás szerint viszont úgy tűnik, hogy a megrendelő (a magyar kormány, illetve képviselője) álláspontot változtatott: innentől nem a közalapítvány és Schmidt Mária a projekt felelőse, hanem megosztott felelősség állt elő, amennyiben a nemzetközi és magyar zsidó szervezetek vétójogot kaptak.

A magyar kormány általános irányvonalát tekintve eleddig „szabadságharcos” álláspontra helyezkedett. A „szabadságharc” politikai lényege abban állt, hogy a nemzetközi szerződéses kötelezettségeken túl a magyar állam saját akarata és érdekei mentén intézi saját ügyeit.

 

A Sorsok Háza magyar közpénzből készülő, állami projekt. Tehát meglepő és furcsa, hogy most – legalábbis a deklarációk szintjén – olyan nemzetközi szervezetek kaptak vétójogot, amelyeknek semmi szerepük nincs a projekt finanszírozásában, és a magyar választók előtt sincs sem intellektuális, sem politikai felelősségük. A kormány saját megrendelői felelősségét is megosztotta a meg nem nevezett nemzetközi zsidó szervezetekkel. Az ő vétójoguk annyit jelent, hogy a „szabadságharcos” kormányzat olyan igényeknek kíván megfelelni, amelyeket nem ő, hanem mások támasztanak. Olyanok, akik természetüknél fogva más típusú érdekhálóban mozognak, mint a magyar társadalomnak elszámolni köteles kormányzat.

Ha másként akarok fogalmazni, mondhatnám azt is, hogy a nemzetközi zsidó szervezeteknek juttatott vétójog a magyar adó­fizetők pénzén készülő projekt esetében nem más, mint egyfajta nemzetközi cenzúra.

Egy másik furcsaság a Mazsihisz felruházása a vétójoggal. Ez látszólag kicsit kevesebb, mint amit eredetileg követeltek – nevezetesen a kontrollt –, de lényegét tekintve ugyanaz. Azt nem mondhatják meg, hogy mi legyen, de ha nem az lesz, amit ők akarnak, azt megvétózhatják.

Így egy magyarországi szervezet kapna vétójogot. Az ő esetükben nem lehet megfontolás tárgya az eltérés a „szabadságharcos” irányvonaltól, ami a nemzetközi szervezetek esetében magától értetődően adódó furcsaság. Itt más a probléma, más a furcsaság.

A Mazsihisz vallási szervezet. Kompetenciája – saját honlapja alapján – a következőkre terjed ki: a vallási élet fenntartása, szociális segítségnyújtás, intézményfenntartás, a hagyományőrző zsidó oktatás megerősítése és kiterjesztése, a holokauszt-túlélők képviselete kárpótlási ügyekben, kapcsolattartás a nemzetközi zsidó szervezetekkel, Izrael Állammal és a cionista mozgalommal, illetve a zsidó kultúra ápolása.

A Mazsihisz tehát nem rendelkezik kompetenciával a magyar társadalomnak szóló holokausztkiállítás és oktatási központ létrehozását illetően. Nem véletlen, hogy az eddigi jelentősebb magyar holokausztreprezentációk létrehozásában (Auschwitz, Hódmezővásárhely, Holokauszt Emlékközpont) nem játszott alkotó szerepet. Ez teljesen természetes, hiszen nem ezért van. A holokauszt nem vallási, hanem világi esemény volt; vallási vonatkozással nem bírt, hiszen nem a vallási hovatartozás, hanem a fajelmélet alapján akarták a nácik és a velük kollaborálók a zsidó származású embereket kiirtani. Logikus tehát, hogy egy zsidó vallási szervezet nem tekinti profiljába tartozónak a holokauszt feldolgozását, bemutatását, oktatását. (A Mazsihisz fennhatósága alatt álló Magyar Zsidó Múzeum alapvetően vallási jellegű – mindössze egy terem emlékezik meg a holokausztról.) Most tehát egy olyan ma­gyar­országi szervezet kap vétó­jo­got, amelynek jellegéből következően nincs kompetenciája magyar holokausztreprezentációk megvalósítására. Ez önmagában is furcsa.

A Mazsihisz magát egyháznak tartja – az egyik zsidó vallási irányzat, a neológia magyarországi képviselője. Két másik zsidó vallási irányzattal együtt jelenítik meg a zsidó egyházat, amely a négy magyarországi történelmi egyház egyike. Az állam is egyházként kezeli a szervezetet. Így azonban még különösebb a kép. Ebben az esetben ugyanis arról van szó, hogy a magyar állam magát teljhatalmúnak gondoló minisztere túllép az alaptörvény VII. cikkének 3. pontján, amely leszögezi: „Az állam és a vallási közösségek különváltan működnek.” Egy egyháznak biztosított vétójog egy állami projekt esetében annyit jelent, hogy az állam és az egyház szétválasztásának alkotmányos alapelvétől a miniszter eltekintett. Azért ez talán több mint furcsaság.

De mi indokolhatja azt, hogy
a kormányzat embere vétójogra utaló kijelentést tesz? A Mazsihisz, miközben egyháznak tartja magát, és a hatályos magyar törvények szerint ennek a jogi státusznak megfelelően részesül különféle állami juttatásokból, ezen­kívül mást is gondol magáról. Honlapján azt mondja, hogy ő a honi zsidóság általános képviselője. Ehhez képest „legfőbb testülete a közgyűlés, melynek 121 fős tagsága a magyarországi zsinagógák képviselőiből, valamint a rabbikból áll. Négyévente ők választják meg az elnököt, az ügyvezető igazgatót és a vezetőséget.”

A Mazsihisz közgyűlése – mivel egyházról van szó – teljesen logikusan a vallásos zsidó közösségek képviselőiből, illetve a rabbikból áll. Következőleg legitimációja esetében nemigen hivatkozhat az országban – szerinte – élő több mint 120 ezer zsidó emberre, mert ezek óriási többsége nem választja őket, nem része annak a szerkezetnek, amit az egyháziasság logikája diktál. Ha felvállalja az általános képviselet funkcióját, ezt csak a szándékkinyilvánítás szintjén teheti, mert erre nem kapott, nem kaphatott felhatalmazást. Az is furcsa helyzet, hogy egy szervezet egyszerre mondja magáról – alappal, legitim módon –, hogy egyház, és – legitimációs alap nélkül –, hogy azokat is képviseli, akik nem részei a hitközségek rendszerének, tagságának.

Ha pedig a Mazsihisz bizonyíthatóan egyház, ha mint szervezet nem rendelkezik kompetenciával a magyar holokausztreprezentációk esetében, ha a holokauszt nem a zsidó vallás, hanem a zsidó származású emberek ellen irányult – akkor miért kap vétójogot egy holokausztról szóló állami oktatási központ és kiállítás esetében?

Félreértés ne essék: nincs bajom sem a nemzetközi zsidó szervezetekkel, sem a Mazsihisszal. Ők önálló entitások, saját érdekkel, saját szervezettel, saját problémákkal, saját belső ellentmondásokkal. A problémám azzal van, ahogy a magyar állam viselkedik: az elvi, a politikai és a gyakorlati következetlenségek halmazát produkálja.

 

A koncepció védelmében

A Sorsok Háza projektben sokakat, így engem is felkértek a részvételre. A részvételnek különféle formái voltak lehetségesek: volt, aki szakanyagot írt, volt, aki a koncepció kidolgozásában vett részt. (S persze volt olyan is, aki a felkérés ellenére semmilyen részvételt nem vállalt.) Nekem – másokkal együtt – a koncepció kidolgozásában volt szerepem.

 

Viszonylag hosszú, vitákkal terhes folyamatban alakult ki az elképzelés, de ezek a viták soha nem arról szóltak, amit a koncepció honi – és esetenként nemzetközi – kritikusai megfogalmaztak. Soha nem volt szó arról, hogy a magyar felelősséget el kell kenni; soha nem volt arról szó, hogy hiteltelen dolgokat kell a kiállításba beemelni.

Számomra azért volt vonzó ez a munka, mert – szemben a holokauszttal foglalkozó történészek egy részével – hiszem azt, hogy a holokauszt több mint eseménytörténet. Azt gondolom, hogy a holokauszt megtörténte alapve­tően az európai kultúra problémája, s ennyiben jóval több, mint önmaga. Ezzel a meggyőződésemmel nem állok egyedül, hiszen számos halott és élő magyar és nem magyar értelmiségi gondolta és gondolja így. Mindebből az is következik, hogy a holokauszt a származási értelemben vett zsidókkal történt, de nemcsak az ilyen értelemben vett zsidók problémája, hanem egész kultúrkörünk talán legmegrázóbb tragé­diája. Így tehát a holokauszt eseménytörténetileg a származási ­értelemben vett – vallásos, nem vallásos, kikeresztelkedett – zsidókról szólt, de nem a zsidóknak szól; a holokauszt nem gettósítható. Éppen ezért bemutatását nemcsak kognitív, hanem mindenki számára átélhető érzelmi élménnyé is kell tenni.

Az európai kultúra szerves részét képezi a nemzeti kultúrák összessége. Úgy vélem, hogy a holokausztot egyfelől európai egyetemes kulturális tragédiaként érdemes láttatni, másfelől ez akkor válik életszerűvé, ha nemzeti tragédiaként is érzékeljük. Tehát egy kiállítás nem az egykoron a magyar nemzetből kitaszított zsidóknak, hanem a magyar nemzet egészének kell, hogy szóljon. Ha azt akarjuk, hogy a nemzeti kultúra immunissá váljék a származási, illetve bármilyen alapú jogfosztással és tömeggyilkossággal szemben, akkor az európai tragédiát nemzeti tragédiaként lehet és kell megmutatni. Ha ugyanis nem érvényesítenénk a nemzeti látószöget is, akkor a két háború közti magyar politikai elit felelősségéről sem lehetne beszélni.

A koncepció kialakításában tehát belső meggyőződésem alapján vettem részt, mert úgy gondoltam, hogy – függetlenül a kormányzat egyéb intézkedéseivel kapcsolatos kritikámtól – itt egy olyan vállalkozásnak lehetek aktív részese, ami nem ellenkezik világképemmel, és hitem szerint egyszerre tesz jót az európai és a magyar kultúrának. Ami pedig jót tesz az európai és magyar kultú­rának, az jó azoknak is, akik bármilyen értelemben zsidónak tartják magukat. Mind a fizikai értelemben ma már szinte kész józsefvárosi pályaudvari beruházás, mind a kiállítási koncepció nemzetközi szintű teljesítménnyé nőheti ki magát – büszkeségére válhat a demokratikus Európának és Magyarországnak.

A koncepció egyik kialakítójaként módom volt részt venni egyeztetéseken nemzetközi és magyar zsidó szervezetekkel. A koncepcióval szemben ezeken a megbeszéléseken soha semmilyen tartalmi kritikai észrevétel nem hangzott el. Együtt bejártuk az építkezés színhelyét is. Mondanom se kell, a beruházás nagy­stílűsége sem ösztönzött senkit kritikára.

Nem kívánom találgatni, hogy a Sorsok Háza körüli turbulenciáknak mik voltak az okai. Nyilván soktényezős lenne a magyarázat. Lehet, hogy sosem fogjuk megtudni a berzenkedés intellektuális, politikai, személyi motivációit, noha erről lehetnek nehezen bizonyítható, de alappal bíró sejté­seink. Engem csak a tartalmi kritika érdekel. Ilyen pedig semmilyen formában, semmilyen többoldalú megbeszélésen nem hangzott el.

Így aztán a személyes tapasztalat alapján számomra különösen meglepő, hogy a magát teljhatalmúnak gondoló miniszter a Sorsok Háza ügyében milyen tartalmi-intellektuális kritériumok szerint kívánja a vétójogot a nemzetközi és magyar zsidó szervezeteknek odaadni. Ha van állítás (azaz létező koncepció és beruházás) – amit ők ismernek –, és nincs ellenállítás, akkor tartalmilag mire fel kell konszenzust teremteni?