Ara-Kovács Attila

Dél ellen nem lehet

Mit akarnak a skótok, s mi következik ebből másokra nézve?

  • Ara-Kovács Attila
  • 2014. október 25.

Publicisztika

A skót függetlenség ellenzői közül sokan figyelmeztettek rá: jobb lenne, ha az érintettek tanulnának mindabból, ami Írországgal történt az után, hogy kivált a brit birodalomból s az önálló államiság útjára lépett. Most, hogy a referendumon – ha nem is túl nagy különbséggel – a nemek kerültek többségbe, s így Nagy-Britannia 20. században véglegesült egysége fennmaradt, jó lenne, ha David Cameron, illetve a toryk tanulnának az esetből, s levonnák mindennek tanulságait, épp saját uniós politikájuk vonatkozásában. Mert bizony az a gátlástalan populizmus, melyet a skót baloldal korbácsolt fel e nacionalista kampányban, nem egy tekintetben Cameron korábbi unióellenes érveit tükrözte.

A skótok (egy részének) követelése persze alaposan ráijesztett a nyugati világra, hiszen megjelent benne az a félelem az etnicista fragmentálódástól, amit egyre gyakrabban emlegetnek az unión belül is, mint a nemzetállamok átkozott szellemének visszatértét, ami – Jean Monnet 1943-ban megfogalmazott szavait idézve – újra és újra háborúkba taszíthatja a kontinenst, felszámolva az uniós törekvések minden eddigi eredményét. Hogy kiknek lenne ez jó, elég szétnézni a vállaltan Nyugat- és Európa-ellenes szomszédságban; az orosz kormánysajtó, kiegészülve a Putyinnak drukkoló radikális jobboldal szócsöveivel, már hónapok óta a skót függetlenség győzelmének lázában égett, elsősorban az unió és a NATO felbomlásának, de legalábbis fellazításának esélyét várva e fejleménytől. Ugyanez volt tapasztalható számos Nagy-Britannián belüli (Észak-Írország, Wales) és kívüli etnikai közösségnél, amelyek autonómiájuk, majd csöndes elszakadásuk előképét, afféle történeti támaszát látták a skót függetlenedésben.

 

Egy emberöltő

Egyelőre nehéz megmondani, hogy hasonló sorsra jut-e a katalán kezdeményezés Spanyolországban, de geopolitikai tekintetben s persze azért is, mert Nagy-Britannia a transzatlanti szövetségben minden európai országnál fontosabb szerepet tölt be, a „skót ügylethez”, a maga veszélyességében egyetlen hasonló krízis sem mérhető.

De vajon a szeptember 18-án leadott szavazatok lezárták-e azt a folyamatot, mely sokak reménye szerint az Egyesült Királyság végét jelentette volna? Erről David Cameronnak, a végeredményt közreadó jelentés utáni első, megkönnyebbült nyilatkozata lehet mérvadó. Szerinte egygenerációnyi időre lekerült a napirendről a skót függetlenedés kérdése. Ám ha a folyamatot teljes történeti távlatában szemléljük, London – és az unió – aligha veheti tudomásul teljes megnyugvással az eredményt, hisz pár évtizeden belül bizonyosan újra előkerül az ügy, s Skócia végül mégiscsak elnyerheti önállóságát.

Bár a függetlenség szándéka gyakorlatilag sohasem szűnt meg azóta, hogy 1707-ben a szigetország északi fele egyesült Angliával, negyven éve jött el az alkalom, hogy a skótok ténylegesen is felvessék az elszakadást. Az első referendumra 1979-ben került sor, melynek eredményeként egy szűk többség jóváhagyott ugyan egy saját képviseleti rendszert, ugyanakkor az akkori „igenek” száma nem érte el azt az arányt, hogy ténylegesen is létrejöjjön a skót parlament. 2004 óta viszont Skócia már parlamentáris módon intézheti belső ügyeit, s a brit, valamint uniós lobogó mellett a skót kék-fehér zászló is ott lobog az edinburgh-i Holyrood-palota felett. A mostani 45-55 százalék szavazati arány pedig kifejező módon tükrözi, hogy a társadalom nemcsak gyakorlatilag fele-fele arányban oszlott ketté, de radikálisan megemelkedett az elszakadást pártolók száma, s ha a körülmények nem változnak, egy következő – a negyedik – népszavazás alighanem megpecsételheti az Egyesült Királyság sorsát. Ahogy Cameron miniszterelnök mondta: egy emberöltőn belül.

Azt még az „igenpárti” kommentárok is elismerik ugyanakkor, hogy tényleges gazdasági előnye az elszakadásnak valójában nincsen. Bár Alex Salmond skót miniszterelnök harsány London-ellenes kampánya nem nélkülözte annak hangsúlyozását: Skócia a kontinentális talapzati kőolajból milyen pompásan alakíthatná jövőjét, ha azon nem kellene osztoznia Londonnal, a valóság az, hogy ha a kérdéses területen nem váltanak át palagáz-kitermelésre, a készletek rövidesen kimerülnek. Ráadásul egy ilyen apró közösség – pár százezerrel kevesebb mint négymillió ember él Skóciában – aligha lesz képes a méregdrága feltárás, majd kitermelés költségét egyedül finanszírozni. Salmond árnyékharcot vív: Skócia valójában olyan – jobbára szimbolikus – jogok visszaszerzését várná el, amelyeknek megadására London lassan amúgy is rákényszerült már vagy eztán kényszerül, s melyek az Európai Unió belső fejlődési folyamatai következtében mindenképp elérhetővé válnak Skócia számára.

 

Kisebbrendűségi kivagyiság

A populista szólamok mögött a skótok esetében valójában nem is a hagyományos nacionalizmus működik, inkább a szándék annak a helyzetnek a megváltoztatására, mely Skóciának csak megalázó vidéki státuszt jelentett. Ugyanolyan urbánus rangot követelnek most, mint amilyennel az „angol dél” kezdetektől fogva e vidéki bugris társasághoz viszonyult. A mostani referendum egyfajta lázadás része a westminsteri elit ellen, melyen Skóciában nemcsak az „elnyomó” angol politikai osztályt értik, de a függetlenségét saját kiváltságaiért cserében „eláruló” skót politikusok egész sorát is. (Az előző miniszterelnök, a munkáspárti Gordon Brown maga is skót.)

Míg az elszakadáspártiak indokai között e szimbolikus szempontok domináltak, az ellenzők valamivel racionálisabb szempontokat emlegettek: hogy a lelkük mélyén ők is igennel szavaznának, de aggodalom emészti őket a gazdasági-politikai kockázatok miatt, így a nemet ikszelik be.

A gazdasági alapú aggodalmak nagyon is indokoltak. Ha az egész unió számára egyfajta létkérdés London – a „City” – monetáris szerepe, mennyivel lényegesebb ez egy olyan eljövendő új ország számára, melyben egyelőre az angol font a fizetőeszköz, s amelynek későbbi pénzneme, annak garantált gazdasági önállósága egyelőre egyáltalán nem tisztázott. Egy jövendő Skóciának csatlakozási tárgyalásokat kellene kezdenie az unióval, mielőtt annak tényleges tagja lehetne. Bár a koppenhágai kritériumoknak a mai Skócia – szemben a kelet-európai államok többségével – messzemenően megfelel, a csatlakozás így se menne egyik napról a másikra, s a költségeit egy négymilliós közösségnek kellene állnia.

A politikai kérdések sem mellékesek. Sokakat az motivált a különválásra, hogy Angliában előretörőben van a szélsőjobboldal (UKIP), s inkább azt a baloldali politikát támogatnák, amit a Skót Nemzeti Párt képviselne a független Skóciában. Másrészt a megnyugtatás szándékával tett kijelentések dacára nem oszlottak el a fenntartások, amelyek a jövendő független állam NATO-elkötelezettségével kapcsolatban megfogalmazódtak, nem is beszélve arról, hogyan viszonyul majd a skót baloldal a közös brit nukleáris fegyverarzenál jövőjéhez. Egy efféle rendszert nem elég megörökölve birtokolni, de amint az orosz problémák figyelmeztetnek rá: az állandó és nagyon költséges fejlesztések nélkül az nem sokat ér, mi több, inkább permanens kockázatokat képvisel.

Szintén politikai kérdés a gazdasági rendszer továbbvitelének módja. Nagy-Britannia meglehetősen sikeres gazdasági jelenét a thatcheri liberális ipari forradalom s a Tony Blair idején következetesen végigvitt, szintén liberális ágazati reformok alapozták meg. Az ország külön szerencséje, hogy mindkét politikusnak adott elég időt a brit közélet – Thatchernek tizenegy, Blairnek tíz évet –, s kitartással tűrte a fájdalmas, de nélkülözhetetlen megszorításokat. A skót baloldal víziója javarészt e két politikai program kritikájára épül, kiemelve az áldozatokat, mellőzve viszont azokat az eredményeket, amelyek nélkül ma Skócia sem tudná menedzselni saját gazdaságát.

A thatcheri program, majd a Blair nevéhez fűződő reformok megvalósulása miatt Skócia ma jobban hasonlít Nagy-Britannia többi részéhez, mint valaha: a gazdasági dinamikát fékező szakszervezetek ereje itt is meggyengült, következésképpen a 80-as évekre olyannyira jellemző „alkalmi politikai vandalizmusok” száma elenyésző. A nemzetközi gazdasági rendszerbe nem illő, avítt nehézipart felváltották a szolgáltatások, s innen is kiszerveződött a harmadik világba a hozzáadott értéket nem igénylő könnyűipari szektor; a pénzügyi folyamatok pedig túlléptek a Cityn, s az unió és a transzatlanti közösség banki hálózatának természetes részévé váltak.

A konzervatívok az önálló Skócia helyett olyan új jogosítványokat kértek a maradásért cserébe, melyeket az a bizonyos „westminsteri elit” minden bizonnyal fokozatosan kész vagy kénytelen lesz megadni – amint azt Cameron jósolta: egy emberöltő alatt. Annál is inkább, mert az unión belüli lét amúgy is errefelé, azaz a nemzetállami elzárkózást lokális jogokkal helyettesítő irányba tereli a tagállamok jövőjét. A skót függetlenedés – akarva, nem akarva – épp az ezzel ellentétes indulatokat erősítette volna fel, lett légyen derűs katalánokról, vérgőzös ukrajnai szakadárokról vagy épp a csárdáskirályt játszó expüspök skót zászlókkal futkosó székelyföldi idiótáiról szó.

A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.

Figyelmébe ajánljuk

Balatonföldvári „idill”: íme az ország egyetlen strandkikötője

  • narancs.hu

Dagonya, vagy a legtisztább balatoni homok? Ökokatasztrófa, vagy gyönyörűség? Elkészült a vitorláskikötő Balatonföldvár Nyugati strandján; július, vagy ha úgy tetszik, a balatoni főszezon első hétvégéjén néztük meg, valóban ellentétes-e a „józan ésszel”, hogy strand és kikötő ugyanazon a területen létezzen.

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)