Ara-Kovács Attila

Dél ellen nem lehet

Mit akarnak a skótok, s mi következik ebből másokra nézve?

  • Ara-Kovács Attila
  • 2014. október 25.

Publicisztika

A skót függetlenség ellenzői közül sokan figyelmeztettek rá: jobb lenne, ha az érintettek tanulnának mindabból, ami Írországgal történt az után, hogy kivált a brit birodalomból s az önálló államiság útjára lépett. Most, hogy a referendumon – ha nem is túl nagy különbséggel – a nemek kerültek többségbe, s így Nagy-Britannia 20. században véglegesült egysége fennmaradt, jó lenne, ha David Cameron, illetve a toryk tanulnának az esetből, s levonnák mindennek tanulságait, épp saját uniós politikájuk vonatkozásában. Mert bizony az a gátlástalan populizmus, melyet a skót baloldal korbácsolt fel e nacionalista kampányban, nem egy tekintetben Cameron korábbi unióellenes érveit tükrözte.

A skótok (egy részének) követelése persze alaposan ráijesztett a nyugati világra, hiszen megjelent benne az a félelem az etnicista fragmentálódástól, amit egyre gyakrabban emlegetnek az unión belül is, mint a nemzetállamok átkozott szellemének visszatértét, ami – Jean Monnet 1943-ban megfogalmazott szavait idézve – újra és újra háborúkba taszíthatja a kontinenst, felszámolva az uniós törekvések minden eddigi eredményét. Hogy kiknek lenne ez jó, elég szétnézni a vállaltan Nyugat- és Európa-ellenes szomszédságban; az orosz kormánysajtó, kiegészülve a Putyinnak drukkoló radikális jobboldal szócsöveivel, már hónapok óta a skót függetlenség győzelmének lázában égett, elsősorban az unió és a NATO felbomlásának, de legalábbis fellazításának esélyét várva e fejleménytől. Ugyanez volt tapasztalható számos Nagy-Britannián belüli (Észak-Írország, Wales) és kívüli etnikai közösségnél, amelyek autonómiájuk, majd csöndes elszakadásuk előképét, afféle történeti támaszát látták a skót függetlenedésben.

 

Egy emberöltő

Egyelőre nehéz megmondani, hogy hasonló sorsra jut-e a katalán kezdeményezés Spanyolországban, de geopolitikai tekintetben s persze azért is, mert Nagy-Britannia a transzatlanti szövetségben minden európai országnál fontosabb szerepet tölt be, a „skót ügylethez”, a maga veszélyességében egyetlen hasonló krízis sem mérhető.

De vajon a szeptember 18-án leadott szavazatok lezárták-e azt a folyamatot, mely sokak reménye szerint az Egyesült Királyság végét jelentette volna? Erről David Cameronnak, a végeredményt közreadó jelentés utáni első, megkönnyebbült nyilatkozata lehet mérvadó. Szerinte egygenerációnyi időre lekerült a napirendről a skót függetlenedés kérdése. Ám ha a folyamatot teljes történeti távlatában szemléljük, London – és az unió – aligha veheti tudomásul teljes megnyugvással az eredményt, hisz pár évtizeden belül bizonyosan újra előkerül az ügy, s Skócia végül mégiscsak elnyerheti önállóságát.

Bár a függetlenség szándéka gyakorlatilag sohasem szűnt meg azóta, hogy 1707-ben a szigetország északi fele egyesült Angliával, negyven éve jött el az alkalom, hogy a skótok ténylegesen is felvessék az elszakadást. Az első referendumra 1979-ben került sor, melynek eredményeként egy szűk többség jóváhagyott ugyan egy saját képviseleti rendszert, ugyanakkor az akkori „igenek” száma nem érte el azt az arányt, hogy ténylegesen is létrejöjjön a skót parlament. 2004 óta viszont Skócia már parlamentáris módon intézheti belső ügyeit, s a brit, valamint uniós lobogó mellett a skót kék-fehér zászló is ott lobog az edinburgh-i Holyrood-palota felett. A mostani 45-55 százalék szavazati arány pedig kifejező módon tükrözi, hogy a társadalom nemcsak gyakorlatilag fele-fele arányban oszlott ketté, de radikálisan megemelkedett az elszakadást pártolók száma, s ha a körülmények nem változnak, egy következő – a negyedik – népszavazás alighanem megpecsételheti az Egyesült Királyság sorsát. Ahogy Cameron miniszterelnök mondta: egy emberöltőn belül.

Azt még az „igenpárti” kommentárok is elismerik ugyanakkor, hogy tényleges gazdasági előnye az elszakadásnak valójában nincsen. Bár Alex Salmond skót miniszterelnök harsány London-ellenes kampánya nem nélkülözte annak hangsúlyozását: Skócia a kontinentális talapzati kőolajból milyen pompásan alakíthatná jövőjét, ha azon nem kellene osztoznia Londonnal, a valóság az, hogy ha a kérdéses területen nem váltanak át palagáz-kitermelésre, a készletek rövidesen kimerülnek. Ráadásul egy ilyen apró közösség – pár százezerrel kevesebb mint négymillió ember él Skóciában – aligha lesz képes a méregdrága feltárás, majd kitermelés költségét egyedül finanszírozni. Salmond árnyékharcot vív: Skócia valójában olyan – jobbára szimbolikus – jogok visszaszerzését várná el, amelyeknek megadására London lassan amúgy is rákényszerült már vagy eztán kényszerül, s melyek az Európai Unió belső fejlődési folyamatai következtében mindenképp elérhetővé válnak Skócia számára.

 

Kisebbrendűségi kivagyiság

A populista szólamok mögött a skótok esetében valójában nem is a hagyományos nacionalizmus működik, inkább a szándék annak a helyzetnek a megváltoztatására, mely Skóciának csak megalázó vidéki státuszt jelentett. Ugyanolyan urbánus rangot követelnek most, mint amilyennel az „angol dél” kezdetektől fogva e vidéki bugris társasághoz viszonyult. A mostani referendum egyfajta lázadás része a westminsteri elit ellen, melyen Skóciában nemcsak az „elnyomó” angol politikai osztályt értik, de a függetlenségét saját kiváltságaiért cserében „eláruló” skót politikusok egész sorát is. (Az előző miniszterelnök, a munkáspárti Gordon Brown maga is skót.)

Míg az elszakadáspártiak indokai között e szimbolikus szempontok domináltak, az ellenzők valamivel racionálisabb szempontokat emlegettek: hogy a lelkük mélyén ők is igennel szavaznának, de aggodalom emészti őket a gazdasági-politikai kockázatok miatt, így a nemet ikszelik be.

A gazdasági alapú aggodalmak nagyon is indokoltak. Ha az egész unió számára egyfajta létkérdés London – a „City” – monetáris szerepe, mennyivel lényegesebb ez egy olyan eljövendő új ország számára, melyben egyelőre az angol font a fizetőeszköz, s amelynek későbbi pénzneme, annak garantált gazdasági önállósága egyelőre egyáltalán nem tisztázott. Egy jövendő Skóciának csatlakozási tárgyalásokat kellene kezdenie az unióval, mielőtt annak tényleges tagja lehetne. Bár a koppenhágai kritériumoknak a mai Skócia – szemben a kelet-európai államok többségével – messzemenően megfelel, a csatlakozás így se menne egyik napról a másikra, s a költségeit egy négymilliós közösségnek kellene állnia.

A politikai kérdések sem mellékesek. Sokakat az motivált a különválásra, hogy Angliában előretörőben van a szélsőjobboldal (UKIP), s inkább azt a baloldali politikát támogatnák, amit a Skót Nemzeti Párt képviselne a független Skóciában. Másrészt a megnyugtatás szándékával tett kijelentések dacára nem oszlottak el a fenntartások, amelyek a jövendő független állam NATO-elkötelezettségével kapcsolatban megfogalmazódtak, nem is beszélve arról, hogyan viszonyul majd a skót baloldal a közös brit nukleáris fegyverarzenál jövőjéhez. Egy efféle rendszert nem elég megörökölve birtokolni, de amint az orosz problémák figyelmeztetnek rá: az állandó és nagyon költséges fejlesztések nélkül az nem sokat ér, mi több, inkább permanens kockázatokat képvisel.

Szintén politikai kérdés a gazdasági rendszer továbbvitelének módja. Nagy-Britannia meglehetősen sikeres gazdasági jelenét a thatcheri liberális ipari forradalom s a Tony Blair idején következetesen végigvitt, szintén liberális ágazati reformok alapozták meg. Az ország külön szerencséje, hogy mindkét politikusnak adott elég időt a brit közélet – Thatchernek tizenegy, Blairnek tíz évet –, s kitartással tűrte a fájdalmas, de nélkülözhetetlen megszorításokat. A skót baloldal víziója javarészt e két politikai program kritikájára épül, kiemelve az áldozatokat, mellőzve viszont azokat az eredményeket, amelyek nélkül ma Skócia sem tudná menedzselni saját gazdaságát.

A thatcheri program, majd a Blair nevéhez fűződő reformok megvalósulása miatt Skócia ma jobban hasonlít Nagy-Britannia többi részéhez, mint valaha: a gazdasági dinamikát fékező szakszervezetek ereje itt is meggyengült, következésképpen a 80-as évekre olyannyira jellemző „alkalmi politikai vandalizmusok” száma elenyésző. A nemzetközi gazdasági rendszerbe nem illő, avítt nehézipart felváltották a szolgáltatások, s innen is kiszerveződött a harmadik világba a hozzáadott értéket nem igénylő könnyűipari szektor; a pénzügyi folyamatok pedig túlléptek a Cityn, s az unió és a transzatlanti közösség banki hálózatának természetes részévé váltak.

A konzervatívok az önálló Skócia helyett olyan új jogosítványokat kértek a maradásért cserébe, melyeket az a bizonyos „westminsteri elit” minden bizonnyal fokozatosan kész vagy kénytelen lesz megadni – amint azt Cameron jósolta: egy emberöltő alatt. Annál is inkább, mert az unión belüli lét amúgy is errefelé, azaz a nemzetállami elzárkózást lokális jogokkal helyettesítő irányba tereli a tagállamok jövőjét. A skót függetlenedés – akarva, nem akarva – épp az ezzel ellentétes indulatokat erősítette volna fel, lett légyen derűs katalánokról, vérgőzös ukrajnai szakadárokról vagy épp a csárdáskirályt játszó expüspök skót zászlókkal futkosó székelyföldi idiótáiról szó.

A szerző a DK külpolitikai kabinetvezetője.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg?