Publicisztika

Pogány Kristóf, aki saját bevallása szerint "két évvel ezelőtt még lelkesedett Demszky Gábor politikájáért, úgy gondolta, hogy az SZDSZ középutas szabadelvű pártként el tudja játszani a mérleg nyelve szerepét a magyar politikai rendszerben", a Magyar Narancsban megjelent március 27-i cikkében immár mintha az SZDSZ mai vezetésének politikájáért lelkesedne. Emlékezetes: Demszky 2000 őszén éppen azért támadta a korabeli pártvezetést, mert a szocialistákkal "mutyizott", mert közös jelöltek állítására készült velük, és Pogány most éppen erre tesz javaslatot. A "szocialista párttal szoros szövetségben álló, relatív önállósággal rendelkező politikai erőre" irányuló javaslat, amely politikai erő a következő választáson "mintegy negyven-negyvenöt egyéni választókerületben (...) állíthatja már az első fordulóban a koalíció közös egyéni jelöltjét", és így e szövetségben sok mindent megvalósíthat "szakpolitikai céljaiból", nem más, mint annak világos megfogalmazása, ami felé a mai SZDSZ-politika jól érzékelhetően halad. Tetten érhető ez a cikk felépítésében is: Pogány három stratégia jelenlétéről beszél a március 1-jei küldöttgyűléssel kapcsolatban, majd ezek közül kettőről - az általam, illetve a Fodor Gábor által kifejtettekről - mondja ki, hogy bukásra van ítélve. A jelenlegi pártvezetés álláspontjáról és gyakorlatáról nincs kimondott szava - azért nem, mert kimondatlanul ugyan, de azonosul vele.

Mielőtt bedőlnénk mindenféle atavisztikus vagy költői okosságoknak, amelyek a hét végi népszavazás szembeötlő kudarcának, az alacsony részvételnek az okait és a következményeit firtatják, vagy eleve reménytelennek nyilvánítanánk a magyar választók otthon maradó, nagyobbik részét, forduljunk magyarázatért az ember legkedvesebb, leghűségesebb barátaihoz.

Tegyük fel most azt, hogy Bush elnök hirtelen belátja: tévedett, és e szókat intézi nemzetbiztonsági főtanácsadójához: "Hej, ha ennyit mondják, csak van benne valami. Hagyjuk Irakot a fenébe, sokba is fáj, építsünk inkább a pénzből biztonsági kapukat minden reptérre, az araboknak meg ne adjunk vízumot."

Mindenki ismeri a kölcsönadott teáskannáról szóló régi viccet, amelyet Freud idéz, hogy érzékeltesse az álmok különös logikáját. A szemrehányásra, hogy ugyanis törötten adtuk vissza barátunknak a teáskannát, egymást kizáró válaszokat adunk. 1. Sohasem kértük kölcsön a teáskannát. 2. Épségben adtuk vissza. 3. A teáskannát már törötten kaptuk. Az egymásnak ellentmondó érvek ilyetén felsorolásával persze Freud számára per negationem azt erősítjük meg, amit tagadni próbáltunk, hogy törötten adtuk vissza a teáskannát.

A végkimenetele felé közeledő iraki harcok, Szaddám lapzártánkkor mégiscsak előkerült vegyi fegyverei, a háború lassan beigazolódni látszó amerikai és angol racionáléja (konzervatív, neokonzervatív, demokrata, neodemokrata, protestáns fundamentalista, munkáspárti, liberális és számos más szellemi forrásból táplálkozó morális és politikai indoklása) tulajdonképpen az úgynevezett euroszkeptikusok táborát is gyarapíthatná, akár a népszavazásra készülődő Magyarországon is. Akárcsak az Irakkal kapcsolatos döntéssel járó felelősséget elsunnyogó, majd az iraki újjáépítésből részesedni kívánó európai nagyhatalmak vinnyogása, hogy így az ENSZ meg úgy az ENSZ; vagy a múlt héten tartott francia-orosz-német csúcstalálkozó. (Kelet-Európában az ilyen csúcsok után az ember már-már automatikusan bekészíti az imakönyvet és a zsák lisztet a légópincéjébe. Meg lehet kérdezni a bosnyákokat.) A háborút megelőző pillanatokban, amikor a nemzetközi udvariassági szabályokat félretéve magából kikelve üvöltött mindegyik fél, az is kiderült, hogy a franciák az EU-bővítést még mindig inkább 1812 békés reprízeként fogják fel: az útvonal ugyanaz, csak most nem Kutuzov marsall nevető fél szeme várja őket a végén. És ideológiai és pártállástól úgyszólván függetlenül tették ezt - emlékezzünk, amikor Chirac februárban rendre utasította az amerikaiakhoz lecsatlakozó ká-európai vezetőket, baloldali és liberális ellenzéke nem szerfölött megalázó kijelentései tartalmát hányta a szemére, hanem azt, hogy egy francia elnök még ezekkel a bunkókáimmal sem beszélhet ugyanolyan tenorban, ahogy ők szólaltak meg.

Amikor ezeket a sorokat írom - 2003. március 29. éjszakáján Los Angelesben - az Irak elleni háború, avagy hivatalos nevén az Irak "felszabadításáért" folyó harc első hetének a végéhez közeledve mind a háború támogatóinak, mind az azt mérsékelten ellenzőknek úgy tűnik, hogy az Irakért folyó csata rosszabbul kezdődött, mint vártuk. Nem sokkal rosszabbul, de egészében mégiscsak.

A háborún és annak hazai vonatkozásain kívül nehéz manapság más belpolitikai eseményt komolyan venni, pedig aki ezt mondja, mint most mi, annak nincs igaza. A tíz éve a helyét kereső Fidesz mellett immár mindenkit elért az átalakítás, az önmaga újrafogalmazásának a kényszere. Mindez persze nem egyik pillanatról a másikra következett be, csupán a 2002-es választások tették nyilvánvalóvá valamennyi párt számára, hogy ez így nem mehet tovább. (Az eddigi világrend kiüresedése sem hirtelen történt; hogy a II. világháború után kialakult nemzetközi mechanizmusok nem elégségesek a krízishelyzetek kezelésére, az már a jugoszláv háborúk idején kiderült, az iraki beavatkozás pedig visszavonhatatlanná tette e tényt.)

Most persze tűz van, ordít, aki úgy érzi: ez az illendő, de elmehetnek a sunyiba, ugyanis teljesen törvényszerű folyamat következménye a vasárnap esti országos terjesztésű büdös cigányozás azon a fene nézett földi sugárzású kereskedelmi kanálison.

Ehónap elején tartotta tisztújító küldöttgyűlését a Szabad Demokraták Szövetsége. A küldöttek számára a párt politikusai három stratégiát vázoltak: ismertette elképzeléseit a két elnökjelölt, Bauer Tamás és Kuncze Gábor, valamint az elnökjelöltséget végül nem vállaló Fodor Gábor is. Az a tény, hogy három egymással versengő program van jelen az SZDSZ-en belül, mindenképpen jelzi: a magyar liberális párt válaszúthoz érkezett. A nyilvánosság előtt ezen stratégiákból vajmi kevés jelent meg: a sajtó lényegében az értelmiségi bázis és a pártelit konfliktusaként írta le a tisztújítás körüli vitákat. A jelenlegi elnök politikájával szemben megfogalmazott stratégiákban azonban ennél lényegesen többről van szó: arra tesznek kísérletet, hogy meghatározzák az SZDSZ politikájának alakulását az elkövetkező három évben.

A kedd délelőtti lapzártánkkor immár ötödik napja érkező hadijelentések arról árulkodnak, hogy az iraki had-járatot a politikusok irányítják, és nem a katonák, illetve a katonai stratégia kiválasztásakor a politikai vezetők leginkább a háború politikai céljaiból és az azokat megalapozó politikai előfeltevésekből és analízisekből indultak ki.

APáva utcai Holokauszt-emlékmúzeumnak, úgy tudni, lesz egy fala. Valószínűleg szükség is lesz rá: ha nem lenne, könnyen elképzelhető, hogy az arra sétálók, persze nem mind, tíz arra sétálóból mondjuk hét és felen, megrovó pillantásokkal méregetnék az objektumot, három egész három tized arra sétáló pökdösné is azt. Másfelől persze az is igaz, hogy egy fal táptalaja is egyben a falrafirkáknak, melyek mondott objektum falának esetében alighanem elrugaszkodnának a műfaj hagyományos toposzaitól, és a Norbi love Timi, valamint a Jimmy a kiráj és társaik nyomában hamarosan felbukkannának a politikai-társadalmi kérdéseket boncolgató feliratok, az emlékmúzeum fennkölt hangulatát megzavarni igyekvők - bár utóbbi eshetőséget némiképp korlátozza az a körülmény, hogy a fallal szemközt a Páva utcai őrszoba (IX. ker. rkapság) büszke épülete ostromolja a fellegeket, és kinek van kedve egy gumibottal felruházott közintézménnyel szemközt egy társadalmi üzenettel felruházott közintézményt meggyalázni?

Bár lapzártánkkor még mindig nem kezdődött el az Irak elleni nagyszabású amerikai-brit hadművelet, azaz elvben és kedd reggel a Bush-beszéd meg az Irakot körülállomásozó úgy háromszázezer szövetséges katona még mindig tekinthető a nyomásgyakorlás eszközének, mely nyomás egyként nehezedik Irakra és Franciaországra, vessük most tekintetünket a Szaddám Huszein ledöntése után előálló világpolitikai konstellációra.

A dolog egy ideje terítéken van (nálunk is: Csont András: Mi, muzsikus lelkek, Magyar Narancs, 2003. március 6.). Úgy kezdődött, hogy egy koncertügynökség vásárolt egy tizenhatodnyi hirdetési felületet egy Népszabadság-oldalon, ahol aztán zenekritikusaival elítélt egy másik zenekritikust, aki a kánonból kicsit kilógva nem pusztán szuperlatívuszokban nyilatkozott a koncertmenedzser éppen aktuális pártfogoltjáról. Egyfelől (a koncertügynök felől) ez rendben is van, mindenki azt vesz magának, amire fussa: hirdetési felületet, ötér´ libatöpörtyűt. Másfelől (a zenekritikusok felől) szégyen és gyalázat - a sajtószabadság, a nyilvánosság, a kollegialitás szemen köpése, egy pótszékre szóló zsugáért.

A szerző az MTA Néprajzi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, a Pécsi Tudományegyetem Néprajz Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense.